Sokszínű irodalom 5.

Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
Fekete István mezőgazdászként dolgozott, és szenvedélyes vadász volt. Munkájának és érdeklődésének köszönhetően jól ismerte a természetet, a növények és állatok világát. Mindaz, amit az erdőn-mezőn járva látott, megjelenik az írásaiban is. A Lutra című regény egy vidra kalandjairól és megpróbáltatásairól szól. Most ebből a könyvből olvashattok egy részletet!
Beszéljétek meg, miért jó kirándulni, a természetet járni!
Fekete István
Lutra
Tudod-e?
Fekete Istvánt az állatokról szóló könyvei tették kedveltté az ifjúság körében is. Több regényét meg is filmesítették, így pl. a Tüskevárt, a Bogáncsot és a Lutrát is. Vuk, a kis róka története pedig rajzfilmen is megelevenedett.
(részlet)
Ballag a vadász a gyalogúton, örül a ködnek, de szeretne kint lenni a határban, mielőtt a köd felszakad. Ott aztán elandaloghat a találkozás és kíváncsi kérdések veszélye nélkül. Az út nem sáros, vigyázni nem kell, látni nem sokat lehet, csak a folyó zúg messziről.
Most már egy kis szél mozdult, világosodik is az idő, de a köd még magas lehet, mert fent valahol tanácstalanul zajonganak a libák, és suhogásuk többször megzavarja Miklós kellemes gondolatait.
Néha már mintha árnyakat is látna, de ezek bizonytalanok, és azonnal eltűnnek.
Arra azonban jók, hogy a puskát leakassza válláról, mert „az ördög nem alszik”.
„Juli néni nagyon jót tett velünk, az bizonyos” – gondolja, visszatérve az Eszti körüli gondolatok virágos útjára, de ebben a pillanatban olyan alacsonyan száll el felette egy lilik – még a begyét is látta –, hogy seprűnyéllel is leverhette volna.
Szamár! Vagy vadászol, vagy ábrándozol – gondolta, és szégyen ide, gyalázat oda, a vadászatot választotta, mert megállt, és figyelte a gomolygást, amelyben egyelőre nem volt semmi.
„Ja, fiam, ilyen sült liba ritkán akad, mint az előbb...” – korholta magát, de meg is fordult abban a pillanatban, mert onnét hátulról hallatszott egy liba kereső gágogása.
A köd elnyelte a lövés pattanását, de a liba nehéz zuhanással ért a földre.
„Legalább ajándékot is viszek – gondolja Miklós –, ámbár talán inkább virág illene...”
De már jött is a másik két liba. Sajnos, a puskában csak egy patron volt, de az az egy megtette a magáét. A második liba majdnem ráesett az elsőre.
„Két szép liba! Virágot meg vigyen, aki kertész...”
A köd kezdett felszállni.
Miklós összekötötte a libák lábát, és elindult a malom felé, amikor a molnár két kutyája loholt ki a köd alól.
– Hát ti?
A két kutya azonnal leült. Betyár – a férj – első lábát még a levegőben tartotta, jelezve, hogy harci sérülése van, és farkcsóválással azt magyarázta, hogy őket kizárólag a lövések hozták ide, ha netán segítségre lenne szükség.
– Nem szeretem, ha itt csavarogtok, de ha már itt vagytok, gyertek haza.
Betyár odaóvatoskodott Miklóshoz.
– Szabad őket megszagolni?
És utánaálltak a vadásznak, csendesen kísérve egész hazáig. Mivel azonban nem ugattak egy szóval se – ami még a vendégnek is kijár –, a malomnál nem is tudhatták, hogy a vendég megérkezett.
„Korán jöttem volna?” – tétovázik Miklós, de meglátja a malomajtón a kulcsot, hát felballag a kis szobához, mert tudja, hogy a molnár ilyenkor ott van.
– Hallottam a lövéseket, gondoltam, hamarosan itt leszel. Két lövés: két liba! Na, ülj le, fiam. Legalább elbeszélgetünk, amíg meg nem puhul a leves.
Most már poharakat is vesz elő a szekrényből. Tölt, és össze is üti őket.
– Na, fogd meg!
Miklós nincs elkészülve a méregerős pálinkára, és nagyokat nyel utána.
– Mint a tűzláng! – nyögi.
– A harmadiknál már észre se veszed – derül a molnár, aki már rendesen felöltözködött, és a tisztes molnár szürkében, roppant vállaival, kedvességével maga a szeretetreméltóság.
– Így van ez, fiam – mondja többször, és Miklós, akinek sose mondta, hogy „fiam”, egyre inkább érzi azt a családias meleget, ami körülfogja. Egyre inkább érzi, hogy ez az idő és éppen ez az idő alkalmas arra, hogy az apával beszéljen, és ha már neki elmondta, amit mondani akar, könnyebb lesz odalent a szó.
– Kálmán bátyám – és Miklós feláll –, talán még ma nem is szóltam volna, talán mást hoztam volna ki magam helyett, ahogy illik, de...
A molnár arca egyszerre mélységesen komoly lesz. Hallgatja a legényt, aki egyetlen lányát el akarja vinni. A malom csendes, a folyó zúg, és odakünn lassan felszakad a köd, amíg a vadász a lányt szép rendjében megkéri feleségül.
208.1. kép Vízimalom. Járj utána, milyen más módokon lehet még a gabonát megőrölni!

208.1. kép Vízimalom. Járj utána, milyen más módokon lehet még a gabonát megőrölni!

Tudod-e?
Régen a lány kezét annak szüleitől illett megkérnie a vőlegénynek vagy a vőlegény családtagjának, megbízottjának.
Csöndes Kálmán nem válaszol mindjárt. Kinéz az ablakon, mintha ezt a percet emlékül akarná megőrizni, aztán feláll, és darabosan megöleli Miklóst.
Aztán leülnek, és megint hallgatnak, mintha kimerültek volna az elhatározás időtlen súlyának vállalásában.
– Miklós fiam – és mintha a belső derűtől a vízen ragyogó külső nap világítaná meg arcát –, Miklós fiam, magamról tudom, hogy az ilyen lánykérést nehéz elnyögni, különösen kétszer, mégis azt mondom, majd odalent is mondd el, mintha én nem is tudnék róla... Ugye, érted? Lujza nénéd soha meg nem bocsátaná, hogy először nekem és külön mondtad el...
– Értem...
– Érted a fenét! Nehezen érti ezt meg az ember, és jobb, ha tőlem tudod meg. Tudod, az asszonyoknak másként nagy dolog ez, mint nekünk... Tudod, egy kicsit színház is, meg könnyezni is jólesik... szóval mondd csak el a mondókádat még egyszer.
És összenevet a két férfi, mint két cinkos, szívük mélyén érezve az óra soha el nem múló komolyságát, de megadva a külsőség lehetőségeit az asszonyoknak is.
– Úgy lesz, Kálmán bátyám – mondta vidáman a vadász, mert maga mellett érezte a molnár zsákhordó vállait, komoly nyugalmát, és magában érezte a hat pohárka törköly beszédes bátorságát.
– Hozok egy vadászt – kedélyeskedett a molnár a konyhában –, ő pedig két libát, mert jövő vasárnap is itt akar ebédelni...
– Csak jöjjön, jöjjön – törülte meg kezét kötényében az asszony, és befelé terelte Miklóst a szobába, honnét a tányérok hívogató koccanása hallatszott.
– Én azt nem mondtam, Kálmán bátyám – nevetett a vadász, és hosszan tartotta kezében Eszti kezét, aki éppen végzett a terítéssel.
– Na egy kicsit leülök a vendég kedvéért. Vigyázz addig odakünn, kislányom. A bort is töltsd üvegbe.
A molnárné nem tudott az előző pálinkázásról, ezért elővett egy kis étvágycsinálót, maga is ivott, Miklós pedig a jövendő apósra nézett, aki titokban hunyorított, cinkos komolysággal.
Miklós felállt.
– Kedves Lujza néném... Kálmán bátyám... mivel nekem nincs senkim, akit megkérhettem volna, hogy ünnepélyesen elmondja, amit akarok, hát – engedjék meg, hogy elmondjam magam...
És elmondta!
A molnár még egyszer átélte életüknek ezeket a szép és komoly perceit, az asszony pedig, nem számítva még Miklós nyilatkozatára, összeroskadva ült a széken, aztán elsírta magát.
A konyha apró zörejei mintha elsüllyedtek volna, a nap széles sugarában kis porszemek úsztak mint megfoghatatlan embersorsok, melyek átszállnak a világosságon, és eltűnnek a sötétségben.
Miklós állt.
– Szólj hát, anyja, mert én úgyis tudom, hogy mit szólsz... aztán Esztit is meg kell kérdezni.
Az asszony félig mosolyogva, félig bánatosan legyintett:
– Esztit, Esztit... annak már vége, cukor helyett agyonsózta a diós tésztát... úgy elcsavarta a fejét ez a... ez a... – felállt, és megcsókolta Miklóst – ez az utolsó csirkefogó...
– Gyere be, kislányom – szólt ki a molnár, és Eszti gyanútlanul jött be, de az ünnepélyesség, anyja könnyes szeme, Miklós komoly arca döbbenten megállította.
– Tessék...
– Miklós feleségül kért téged, hát most mondd meg, akarsz-e a felesége lenni.
– Édesapám...
– Ne engem ölelgess, te csacsi, én már húsz éve megkaptam a magamét...
– Csak tizenkilenc – mondta a molnárné. – Esztikém, tálalj, és üljetek egymás mellé.
[...]
A folyó még mindig áradt, és gyors zúgásában benne lappangott az a roppant erő, amivel önmagát hajszolta dél felé.
– Jaj, mi lesz, mi lesz velem, már alig állok a lábamon – nyögött az öreg fa, de a folyó nem is válaszolt, mert maga sem tudta, hogy mi lesz. A partok meglazultak, és most már nemcsak egy-egy alámosott földdarab csúszott a vízbe, de a földdel együtt ijedt bokrok is, amelyeket kivet majd valahol a folyó, ahol tovább lehet élni, de az is lehet, hogy betemeti őket az iszap, s onnét már alig van ébredés.
Lutra is szaglálódott, mert a víz már egészen megtöltötte az alagutat, s a derengő világosság is elveszett a sárga, zavaros vízben.
A nagy vidra komor volt.
– Valami készül – pislogott feleségére, mert – a nyilvánosság mellőzésével – közben összehá­zasodtak. Ebbe a vidraszokásba ne szóljunk bele, mert „ahány ház, annyi szokás”, és a házasodás végeredményben magánügy, ami csak az érdekeltekre tartozik. Vidráék a rokonság és ismerősök kapcsolatait feleslegesnek tartják, nyűgnek, amire semmi szükség nincs, s ez megint csak az ő dolguk, ámbár ember is van, aki ezt vallja.
– Valami rosszat érzek – szimatol Lutra –, de azért nem lesz baj.
– Mozog az egész part – szuszog a kicsi –, és a folyó se mond semmi jót – aztán az alagút felé fordul: – Nézd!
A kavargó vízből egy nagy zöld kecskebéka mászott ki a nyílás sáros partjára. Valószínű, a víz mosta ki szálláshelyéről, s most bambán pislog, még nem is ébredt fel. Lutra unottan félrefordult, jelezve, hogy az elanyátlanadott béka nem érdekli, a kis nőstény pedig röviden gondoskodott róla, hogy a jövevény egyáltalán ne ébredjen fel. Azután lefeküdt ura mellé, de szeme nyitva maradt, mert valami feszültség reszketett körülöttük, s még a barlang száraz oldalán is lepergett egy-egy kis hant.
A folyó zúgásán kívül más hang most nem hallatszott be, mint néha egy-egy varjúkárogás, de az is messziről. A barlang majdnem süket lett, és vak, és semmit sem lehetett látni a külső világ meleg ragyogásából.
[...]
Mikor Miklós elbúcsúzott, a molnárné azt mondta:
– Kísérd el a vőlegényedet...
És most Eszti kíséri a vőlegényét, belekarolva, bódultan, lassan, hogy ne múljék el olyan gyorsan a nap. [...]
Persze elkísérné a világ végéig is, és nem gondol arra, hogy a világnak egyáltalán nincs vége, mert bár benne járnak, mégis magukban hordják az egész világot.
– Miklóskám, holnap vacsorára gyere.
– Juli néni megöl, de holtan is itt leszek.
– Inkább élve gyere, Miklóskám. Juli néninek meg mondd meg, hogy csókoltatom a lakásért, kertért, palántákért meg mindenért.
– Jól van, szívem, átadom.
– Nem azt mondtam, hogy add át, hanem hogy mondd meg... És az öreg nyárfánál tovább nem megyek.
Ekkor már délután volt, s az öreg fa árnyéka átfeküdt a folyón. A mezők felől elindult a szél, s amikor a fiatalok megálltak a vén nyárfa alatt, már panaszosan zengtek az égbe nyúló ágak, és sóhajtva lengtek, mintha meg akartak volna kapaszkodni valamiben. A víz rohamosan apadt az átázott partok között, és a folyó felett lágy pára úszott már, mint az éjszakai köd ígérete.
Megálltak, és nézték egymást szótlanul, amikor roppant valami, suhogni kezdett valami, és Miklós éppen csak el tudta kapni a lányt a megnyíló partról.
A sóhajtás zúgássá jajdult, a gyökerek pattogó szakadása feltépte a földet, s az öreg nyárfa hörgő, roppant zuhanással vágódott a folyóba.
Eszti falfehéren fogódzott a legénybe, és Miklóst is megbűvölte az öreg fa ijesztő elmúlása, de aztán kilendült a karja, és izgatottan a partra mutatott:
– Nézd! Nézd!
211.1. kép Vidravár. Miért fedezhető fel nehezen a vidrák lakhelye? Válaszolj a kép és a mű szövege alapján!

211.1. kép Vidravár. Miért fedezhető fel nehezen a vidrák lakhelye? Válaszolj a kép és a mű szövege alapján!

A gyökerek fél szoba nagyságban felemelték a vidravár tetejét – mint a fazékról a fedőt –, s az üregből két vidra ugrott ki, és egyetlen loccsanással eltűnt a víz alatt. Miklóst a hideg rázta, és úgy megszorította Eszti karját, hogy az felszisszent.
– Hát itt voltak! Láttad? Láttad azt az óriást?
– Miklóskám, ha el nem kapsz, a part lerántott volna engem is...
– Vigyázok én rád, szívem! Jaj, mekkora volt az egyik... és meg se volt töltve a puskám... Esztikém, addig nem halok meg, amíg annak a prémje a tied nem lesz!
Alkonyodott már, mire Eszti hazafelé indult, és Miklós nézett utána, amíg látta, de gondolatai alatt Lutra szaladt, mint egy csodálatos látomás.
1.
Mekkora időtartamot mutat be a regényrészlet?
2.
Mikor mondjuk azt, hogy „az ördög nem alszik”? Magyarázd meg a fenti részlet segítségével!
3.
Hogyan fejezi ki a molnár megbecsülését és szeretetét a fiatal vadász iránt?
4.
Miért kell Miklósnak megismételnie a leánykérést?
5.
Mit fejez ki a „bátyám” és a „néném” megszólítás a vadász részéről?
6.
Hogyan értelmezhetők az anya magatartása és szavai a kérővel szemben?
7.
Hogyan jelenik meg a szövegben a természet változása?
8.
Hogyan változtatja meg a folyó természetalakító ereje a vidrák életét?
9.
A részletben a növények és állatok úgy viselkednek, mint az emberek. Keress erre példákat!
10.
Mi jelzi Miklós vadászszenvedélyét, amikor megpillantja a vidrákat?
Párhuzamos történet
A történet párhuzamosan hol a vadász, hol a „címszereplő”, a vidra életét, kalandjait mutatja be. Életük során a gyönyörű állat és a vadász többször találkoznak. „Küzdelmük” mégis az ember és a természet harmóniáját fejezi ki.
A részletben Miklós leánykérésre igyekszik a boldog házasság reményében, míg Lutra párjával a biztonságot jelentő odút veszíti el. Mindkettejük életének egy jelentős fordulópontja elevenedik meg.
A szerencsés vadászat elbeszélése közben a tájat is ábrázolja a szerző. A folyóra többször is utal. Az öreg nyárfa pusztulását részletesen mutatja be. A fa úgy viselkedik, mint egy ember: nyög, sóhajt. A regényben az állatok is úgy jelennek meg, mintha gondolkodnának és beszélnének. Az író így érzékelteti velünk, hogy az ember is része a természetnek.
1.
Járd végig képzeletben Miklóssal az erdőt! Mondd el az élményeidet!
2.
Meséld el Lutra szemszögéből azt a jelenetet, amikor a vadász észreveszi őket!
3.
Keress a részletből olyan kifejezéseket, melyekben a természet elemei emberi tulajdonságokat vesznek fel!
4.
Miért akarja a vadász elejteni Lutrát? Az ajándékozás vágya vagy a vadászszenvedély miatt?
5.
Gyűjtsetek érveket a következő kijelentés mellett! „A természetet tiszteletben kell tartani, és nem szabad kárt okozni alapvető folyamataiban.” (A természet világkartája)
213.1. kép Vidra a vízben. Miért fontos a halakat pusztító vidrák védelme? Vitassátok meg!

213.1. kép Vidra a vízben. Miért fontos a halakat pusztító vidrák védelme? Vitassátok meg!

Lutra, a vidra
Nem véletlenül választotta Fekete István regénye főhősének a Lutra nevet. Az állatok rendszertanában ugyanis szintén Lutra a vidra neve.
A vidra hatalmas területeken terjedt el Eurázsiában. Ahogy az írónál is olvashattuk, legtöbbször vízparti fák tövében készíti el barlangját. Egy-két percig is képes a víz alatt maradni, és akár 10 m mélységbe is lemerül a zsákmányért, mely többnyire kisebb halakból áll. Ezeket a vízben hátára feküdve fogyasztja el. Nősténye általában egyedül neveli fel kölykeit.
A regényből is kiderül, hogy a vidrát gyakran pusztították a vadászok, főként prémjéért, illetve amiatt, mert sok halat zsákmányol. Ezért igen megritkult, ma már a legtöbb helyen, így Magyarországon is védett állat. Hazánkban elsősorban a Dél-Dunántúl halastavainál él.
213.2. kép Az erdő fohásza számos turistaösvény mentén megtalálható. Írjátok meg a folyó fohászát! Soroljátok fel benne, mi mindenre használjuk a vizet!

213.2. kép Az erdő fohásza számos turistaösvény mentén megtalálható. Írjátok meg a folyó fohászát! Soroljátok fel benne, mi mindenre használjuk a vizet!

213.3. kép Vadetető télen. Madáretető kihelyezésével te is segíthetsz az állatokon!

213.3. kép Vadetető télen. Madáretető kihelyezésével te is segíthetsz az állatokon!

A vadászat
A vadászat az ember ősi tevékenysége. Az őskor emberének például a vad elejtése biztosította a rendszeres húsforrást, illetve a ruházkodáshoz, lakóhelyépítéshez szükséges állati bőrt.
Napjainkra azonban a vadászat szerepe jelentősen megválto­zott. Ma már sokan csupán kikapcsolódásként járják az erdőt, vadra lesve. Ennek során azonban be kell tartaniuk a vadászat szigorú szabályait.
Mások – így Fekete István regényének egyik főszereplője, Miklós is – hivatásszerűen űzik ezt a tevékenységet. Ők a vadállomány megfelelő arányainak fenntartásán dolgoznak. Feladatuk többek között az állatok téli etetése, valamint a kártékony, illetve a beteg, öreg állatok kilövése is.
Alkossatok két csoportot! Vitassátok meg, hogy hasznos, illetve káros-e a vadászat, vadgazdálkodás mai formája!
Leckéhez tartozó extrák

Világörökségünk része: Hollókő

A 300 lelket számláló palóc falu a hagyományőrzés mintapéldája, amely 1987 óta az épített...

19. századi parasztház

A 19. századi magyar parasztház jellegzetes külsővel és belsővel rendelkezett.

Népiskolai tanterem

A falusi népiskolák fontos szerepet játszottak a műveltség elterjesztésében.

Vízimalom

A víz mozgási energiáját hasznosító mechanikus szerkezeteket már a középkorban is több célra...

Európai vidra

A vidra vízközelben élő ragadozó emlősállat.

Világörökségünk része: Hollókő

Móricz Zsigmond: Fillentő

19. századi parasztház

Népiskolai tanterem

Kukoricafosztás

Fekete István: Lutra

Vadászpuska

Vízimalom

Vidrapár

Kecskebéka

Európai vidra

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Kenyérpirító

Kosárba helyezve!