A vér

Az esemény
Carl von Clausewitz porosz tábornok (1780-1831)

Carl von Clausewitz
porosz tábornok (1780-1831)

Érdemes egy kis figyelmet fordítani a "vérelvétel", a halál körülményeire is.
A háború
A véres esemény leggyakrabban a háborúban fordul elő. A háború klasszikus definíciója Clausewitztől származik: a politika folytatása más eszközökkel.
Mi azonban nem a politika felől közelítjük meg a háborút, hanem olyan helyzeteket vizsgálunk, amelyekben a vér elvétele másként és másként ítéltetik meg.
A polgárháború
Az egyik legzavarosabb forma a polgárháború: bármilyen indokot fölsorakoztathatnak a társadalom egyes rétegeit, csoportjait képviselő felek, ha úgy vélik, hogy politikai céljaik eléréséhez már csak az erőszak maradt megoldás.
A polgárháború szörnyűségeit többek közt az okozza, hogy egyrészt a problémás kérdések a családi közösségig "lehatol", azaz a legszorosabb vérségi kapcsolatokat is megbonthatja, másrészt olyan feleket teremt akik nagyon jól ismerik egymást, azaz a korábbi szoros alárendeltségi viszonyt csak drasztikus eszközökkel hiszik megváltoztatni. Mindebből adódik, hogy a polgárháború nemcsak nagy vérveszteséggel jár, hanem szörnyű atrocitásokkal is.
Kép a friss újság címlapjáról, tőlünk pár száz kilóméterre is polgárháború dúl


















Kép a friss újság címlapjáról,
tőlünk pár száz kilóméterre is
polgárháború dúl

Vallásháború
A történelem azt mutatja, hogy az összes vallásháború azért járt akkora veszteségekkel, mert éppen a hangoztatott vallásnak volt hozzá a legkevesebb köze.
Nagyon kevés olyan vallás van a földön, amely direkt és kifejezetten az öldöklésre és a kínzásra uszítana. - s ha van is, ezek vajmi kevés szerepet játszottak a történelem vallásháborúiban. A vallásháborús felek ideológiájuk leplezésére használták az éppen kéznél talált vallási felekezeteket, s ez nemcsak azért volt jó nekik, mert eltitkolhatták szűkebb csoportérdeküket, családi érdeküket, személyes ambíciójukat, hanem azért is, mert a vallási jelszavak, jelképek segítségével mintegy tömegbázist teremthettek maguknak: olyanok is csatlakoztak a politikai eseményekhez, akiknek egyébként semmilyen érdekük nem fűződött volna hozzá.
Keresztények az arénában: mozaikrészlet a ziltai amfiteátrumban, Tunézia, II. sz.; Castello Múzium, Tripolisz















Keresztények az arénában:
mozaikrészlet a ziltai amfiteátrumban,
Tunézia, II. sz.; Castello Múzium, Tripolisz

A legviszolyogtatóbb az egészben az volt, hogy a "fedőszínként" használt vallások, vallási felekezetek többsége nem arról nevezetes, hogy a direkt vérontást helyeselné. A politikai érdekek miatt megmozgatott vallási mozgalmak nemcsak a konkrét időpontban szennyezték, szennyezik be az adott vallást, vallási felekezetet, hanem a későbbi jövőben is.
A vallásháborúk katonái, hívei nem véletlenül vetkőznek ki emberi mivoltukból: a megtévesztés csúcsa, hogy a másik emberi lényt ördögi, megsemmisítendő figurának állítják be.
Mervyn LeRoy:Quo vadis? című filmje Henryk Sienkiewicz regénye alapján (1951). (A keresztényeket oroszlánok elé vetik az arénában Néró parancsára)

A tartalom megtekintéséhez Adobe Flash Player szükséges,
melyet az alábbi ikonra kattinva telepíthet:

Get Adobe Flash player

Etnikai háború
Az etnikai háborúk tudatos vagy ösztönös fajelméleti "produktumok". Itt nemcsak a náci vagy fasiszta népirtásra kell gondolni, hanem a gyarmatosítás során megvalósuló népirtásokra bármelyik földrészen (mottó: Csak a halott indián a jó indián.), sőt napjaink politikai eseményeire is.
Theodor de Bry: Petrus de Calyce spanyol ezredes kegyetlenkedései az elfogott indiánokkal. rézkarc, 1595.














Theodor de Bry:
Petrus de Calyce
spanyol ezredes
kegyetlenkedései
az elfogott indiánokkal.
rézkarc, 1595.

Az indián és európai kultúrák konfliktusa, etnikai népirtás. (dokumentum film)

A tartalom megtekintéséhez Adobe Flash Player szükséges,
melyet az alábbi ikonra kattinva telepíthet:

Get Adobe Flash player

Részben Belső- és Dél-Ázsia bonyolult "népképletei", részben pedig az Afrikára kényszerített politikai határok hozzák létre a modern népirtásokat, hiszen egy adott államban a politikai hatalmat megszerző, birtokló csoport minden eszközt fölhasznál részben hatalma törvényesítésére, részben annak akár törvénytelen meghosszabbítására. Ilyen esetekben a "civilizált" világ tehetetlen, mert az etnikai-törzsi villongásokat a modern "európai jellegű civilizációs" stratégiákkal és eszközökkel lehetetlen kezelni és megoldani.
Félő, hogy az etnikai erőszakkeltés azonban nem korlátozódik az "civilizációban visszamaradt" területekre: lásd még etnikai és vallási alapú "fundamentalista" nézetek.
R. Scott :1492. A paradicsom felfedezése (2002) (Etnikai konfliktusok)

A tartalom megtekintéséhez Adobe Flash Player szükséges,
melyet az alábbi ikonra kattinva telepíthet:

Get Adobe Flash player

Zavargás
A zavargások majd minden esetben szociális okokra vezethetők vissza. Tömeges rablásnak, lopásnak mégsem nevezhetjük - bár a külső szemlélő nem lát belőle mást, mint az üzletek kifosztását, a hatalom képviselőinek tettleges bántalmazását -, ugyanis a kiváltó ok sohasem bűnügyi kérdés.
A dél-afrikai rendszerváltás előtt állandóan napirenden voltak az apartheid ellenes zavargások















A dél-afrikai
rendszerváltás előtt
állandóan napirenden
voltak az apartheid
ellenes zavargások

A zavargások atrocitásai az elszabaduló indulatoknak, tömegpszichózisnak a következményei - és esetenként annak is, hogy a politikai életben egyébként súlytalan érdekcsoportok megpróbálják a zavargásokat "meglovagolni". A kísértés lényege az, hogy sikerül-e az "elszabadult" tömeget a kompromittálódással (rablás, gyilkosság, erőszak stb.) és a demagógiával céljaik érdekében tevékenykedő mozgalommá alakítani.
A zavargások többsége azonban nemcsak esetleges, hanem rövid idejű is: a megszerzett anyagi javak "élvezete" polarizálja a tömeget; könnyű lesz a rendteremtés (viszont félő, hogy az egyébként gyenge hatalom, vagy annak helyi szervei éppen a túlzott megtorlással kívánnak kitűnni).
A hatalom összeomlása
A teljes összeomlásra kevés példa van - ám ezek is elégségesek ahhoz, hogy önálló esetnek tekintsük. Itt szó sincs holmi zavargásról, nem érzik indokát annak, hogy vallási, etnikai vagy egyéb indokot hozzanak "védelmükre", egyszerűen nincs közrend. Nincs cél, nincs felelősség - csak erőszak.
Ilyen jellegű összeomlások társadalmi és politikai, gazdasági rendszerek teljes összeomlásakor jöhettek, jöhetnek létre, pl. a népvándorlás, a gyarmati uralom külső okból történő összeomlása, háborús vereség vagy a földi civilizáció vége.
Az NDK összeomlásának közvetlen előjátéka : 1989. november 9-én "leomlik" a berlini fal.













Az NDK összeomlásának
közvetlen előjátéka :
1989. november 9-én
"leomlik" a berlini fal.

A forradalom
A forradalom (és az ellenforradalom) éppen gyorsított változásai miatt képtelen elkerülni a véres eseményeket (lásd polgmagy című oktatóprogramban!).
A francia forradalom első napja: a Bastille bevétele (dokumentumfilm).

A tartalom megtekintéséhez Adobe Flash Player szükséges,
melyet az alábbi ikonra kattinva telepíthet:

Get Adobe Flash player

A hatalomátvétel
A hatalomátvétel lehet békés vagy erőszakos formájú - vannak olyan szakmunkák, amelyek csak puccsnak nevezik röviden az eseményt.
A hatalomátvétel elengedhetetlen, mert a forradalom (azaz a "más"-ba irányuló gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás) spontán, lassú folyamatai immár megrekednek a fennálló hatalmi rendszer intézményein és azok működésén.
A hatalomátvételből még nem következik a véres terror elhatalmasodása, hiszen minden új hatalom arra törekszik, hogy konszolidálódjon, azaz akkor is képes legyen a megmaradásra, ha nem él erőszakos eszközökkel.
Francia forradalom : a párizsi nép megostromolja, majd lerombolja a Bastillet. 1789. július 14.


















Francia forradalom :
a párizsi nép megostromolja,
majd lerombolja a Bastillet.
1789. július 14.

A forradalmi terror
A forradalmi terrornak - eltekintve a deviáns magatartású személyek magántermészetű bosszújától - két alapvető oka lehet.
Egyrészt a hatalomra került személyek jövőképe és az általuk elképzelt, meghirdetett jövő megvalósulásának feltételezett ideje túl távoli ahhoz, hogy bennük a sikeresség képzetét keltse. A hatalomra került egyének ezért - főleg a hatalomátvétel sikerességéből kiindulva - úgy vélik, hogy az embereken múlik minden: az embereket kell megfélemlíteni ahhoz, hogy a célok belátható időn belül megvalósuljanak.
Egy az ´56-os forradalomban készült ritka színes felvételek közül.














Egy az '56-os forradalomban
készült ritka színes
felvételek közül.

Másrészt - s ez megint a hatalomváltás erőszakos módjára megy vissza - félnek attól, hogy a nem parlamentáris eszközökkel megszerzett hatalmat nem parlamentáris eszközökkel veszik el tőlük. Ezért alakul ki gyorsan a forradalomnak a megtorló szervezete, titkosrendőrsége (amely sok esetben eredményesebb, mint a megdöntött hatalomé).
A forradalmi terror áldozatai : Köztársaság tér 1956.

A forradalmi terror áldozatai :
Köztársaság tér 1956.

Végül a hatalomnak van olyan reakciója is, hogy ha minden összeomlik, akkor ne legyen élet a romokon: ilyenkor a terror már irracionális méreteket ölt, indokolatlan és a saját hatalmi bázisa ellen éppen úgy irányul, mint mások ellen.
A történészek egy része bizonyos abban, hogy a forradalom modellezhető, mert aránylag gyors változások nagy tömegeket érintenek és kevés szerepe marad a "titkos diplomáciának".
Az ellenforradalmi terror
Az ellenforradalmi terror nem pusztán a forradalmi ellentéte. Többé-kevésbé a hatalomátvételtől jelentkezik, s erőszakos tettei a forradalmi terror indokoltságát igazolják. Minősítése kérdéses, mert éppen a hatalmon lévő rendszerhez való viszony változtatja meg a történetíró véleményét (ez egyébként a forradalmi terrorra is igaz).
A minősítése egyedül a tetteiben lelheti meg az okát, hiszen célját tekintve olyan rendszert kíván visszaállítani, amely életképtelenségét korábban bizonyította.
Az ellenforradalmi terror áldozatai: Nagy Imrén kívül a forradalom utáni két évben még mintegy 300 embert végeztek ki.















Az ellenforradalmi terror áldozatai:
Nagy Imrén kívül
a forradalom utáni két évben
még mintegy 300 embert
végeztek ki.

A külső háború
Külső háború alatt azt értjük, amikor kívülről jövő támadásra kell az adott közösség népének reagálnia. A háború véres eseményeit általában közlik a közösség tagjaival (csak a veszteségeket "kozmetikázzák" egy idő után), hogy a fölkeltett vagy fölkeltendő közösségi érzés alapjául szolgáló veszélyeztetett mi-tudatot alakítsák.
A korlátozott célú háború
A korlátozott célú háború általában nem érinti az ország egészét, sőt a lakosság is alig károsodik (kivéve a hadszíntér területeket), az öldöklésnek nincs értelme, mert nincs is jelentősége. Sok történelmi példa mutatja, hogy még a hadsereg is alig szenved veszteségeket - erre a háborúra valóban igaz Clausewitz definíciója.
A totális háború
A totális háborúban nincs frontterület és hátország, sőt esetenként a hátországot súlyosabban sújtja a háború, mint a frontokon élőket. Ez nemcsak a bombázásokat, diverzáns akciókat jelenti, nem a pszichológiai hadviselést, nem csupán a rendkívüli, hadi állapotok kiterjesztését a békés civil lakosságra, hanem az állandósuló létbizonytalanságot, amely kikezdi a törvények, szokások, erkölcsi normák rendszerét: bármi megtörténhet bárkivel bármikor.
A szovjet hadsereg Sztálingrádi áttörésének eredménye ez a plakát, amely Nagy-Britannia, a Szovjetúnió és az USA egyesült erőinek győzelmét ünnepli.













A szovjet hadsereg
Sztálingrádi áttörésének
eredménye ez a plakát,
amely Nagy-Britannia,
a Szovjetúnió és
az USA egyesült
erőinek győzelmét ünnepli.

A totális háború azonban nemcsak a vesztest hozza hátrányos helyzetbe, hanem a győztest is: a megszállt, meghódított országban még csak-csak elindul a konszolidáció, ám mi fogja arra kényszeríteni a győztes ország lakóit, érdekcsoportjait, hogy változtassanak a háborúban bevált eszközökön és módszereken:
A második világháború. Berlin, az utolsó csata színtere.

 

A tartalom megtekintéséhez Adobe Flash Player szükséges,
melyet az alábbi ikonra kattinva telepíthet:

Get Adobe Flash player

A háború minősítésének a kérdéséhez
A háborús propaganda, illetve a háborút követő ideológiai alapú történetírók kedvenc fogása a háború minősítése: igazságos és igazságtalan, támadó és védő, forradalmi és ellenforradalmi, hódító, gyarmatosító és felszabadító stb. A kettős megközelítéseknél direkt nem a ‘vagy’ mellérendelő viszonyt jelölő kötőszót használtam: annak megállapítása, hogy melyik minősítő jelzőt használjuk csak akkor lehetséges, ha saját ideológiai érdekeinkkel és céljainkkal tisztában vagyunk. A minősítés, osztályozás természetesen lehetséges, ám akkor ügyelnünk kell arra, hogy ez összhangban legyen mind a magunkban, mind a magunkról kialakított képpel.
Kosárba helyezve!