A himnusz-fogalom kialakulásához
Fogalomtörténet
Ahhoz, hogy tisztában legyünk, miről is beszélünk, érdemes a poétika és a műfajtörténet területén elkalandoznunk. Aztán majd meg kell néznünk azt is, hogy a művelődés- és kultúrtörténet hogyan módosítja fogalmainkat.
Irodalomelmélet és műfajtörténet
Az irodalomelmélet és műfajtörténet megnevezés nem annyira tudományos igényű, mint amennyire első hallásra hallható. A himnusz köznapi értelmezése több is, kevesebb is, mint amennyit az irodalomtudomány elfogad. A vizsgálatunk (még ha leegyszerűsrített is) a rendszerezést segíti - akkor is, ha a posztmodern felfogás szerint ennek nincs racionalitása.

A libanoni Baalbek templom romjai ma is őrzik a görög kultúra emlékét

A libanoni Baalbek templom romjai
ma is őrzik a görög kultúra emlékét

Terpszikhorét, a tánc a és az ének múzsáját ábrázoló görög váza.

Terpszikhorét, a tánc a és az ének múzsáját
ábrázoló görög váza.

Római zenészeket ábrázol ez a nápolyi freskó

Római zenészeket ábrázol ez a nápolyi freskó

Az összehangolt menetelést szolgálja a hadseregben az induló ritmusa.

Az összehangolt menetelést szolgálja
a hadseregben az induló ritmusa.

A himnusz fogalma
A himnusz (a görög hümnosz 'ének' jelentésű szóból a latin hymnus átvételével) első jelentése vallásos jellegű, istent vagy az isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerű ének. (Az ódától az választja el, hogy annak tárgya bármi lehet.) A vallásos költészet egyik legrégibb formája.
Az európai himnuszköltészetre a görög és a héber hagyomány volt nagy hatással. Az ógörög irodalomban valamely felsőbb erő megnyerésére és magasztalására szolgáló költeményt értettek alatta. Kialakulásának első fázisa a varázsmondás volt. Ehhez nemcsak a lény nevét, hanem teljes leszármazását, sőt tetteit is felsorolták, hogy utána annál erősebb legyen a kényszerítő formula. Később ezek a szertartások bevezetőivé, részeivé váltak - s mint ilyenek már elválhattak a konkrét szertartástól is. Végül ezek a személyes kapcsolat fölidézésére, létrehozására koncentrálódtak, esetenként egy-egy szűkebb közösség tagjainak egymáshoz való tartozását erősítették.
A kereszténység az ószövetségi hagyományt kapcsolja össze a hellenisztikus - romanizált himnuszfelfogással; ehhez a beszélt nyelvűséghez és a kevésbé iskolázott hívek összefogásához kapcsolódik a himnuszköltészet újabb szakasza. A dallam és a szöveg szoros kapcsolata és a cluny-i mozgalommal induló reformirányzatok a személyességet és a hétköznapiságot helyezték előtérbe. A himnusz lassan kezd kiválni a szoros szertartásrendből. A vallásos himnuszköltészet utolsó nagy hulláma a reformációval indul (nemcsak a protestáns felekezeteknél, hanem a katolikus egyházban is arra törekedtek, hogy a hívek megnyilvánuló közösségét az éneklés is összefogja). A szekularizálódó közösség megőrzi az ének jelentőségét. Így lesz a himnusz legtágabb értelemben az ódával azonos értékű műfaj: olyan szárnyaló lendületű költemény, amelyet bármely téma - eszme, elvont fogalom, természeti jelenség, személy, ország - magasztalására írtak. Ennek lesz sajátos változata a nemzeti himnusz, nemzeti dal - és a népének. Az ókor óta ismert, hogy kisebb közösségek is összetartozásuk jeleként dallammal összekötött szövegeket használnak - ezeket az induló fogalmával kötjük össze.
A népének fogalma
A népének - és a sokak szerint vele azonos jelentésű egyházi népének, szentének, vallásos ének a hívők szélesebb körében elterjedt vallásos tartalmú lírai dal, mely többnyire alkalmi jellegű, egyházi szertartáshoz rendszerint nem kapcsolódik közvetlenül, és nem is mindig jóváhagyott. Zsinati határozatok és irodalmi emlékek arra vallanak, hogy a középkor második felében kezdtek kialakulni, többnyire latin nyelvű előképekből; mise előtt és után, nagyobb ünnepeken, búcsúkon továbbá csata előtt (közben?) énekelték ezeket. A reformáció erősíti meg hagyományukat, a barokkban kap tartalmuk hazafias színezetet - ekkor válik el fogalmuk a szűkebb értelemben vett vallásosságtól (de megőrzi eszköztárát).

A hazafias népénekek a 19. században terjednek el, amikor az új közösségtudat, a modern polgári nemzettudat kialakul - ennek megnyilvánulása a közös éneklés is. A közös éneklés emeli az esemény fontosságát, minden énekes érzelmileg is azonosul - részben a szövegben általa is kinyilvánított értékekkel, hagyományokkal, részben az alkalom és az alkalomhoz kapcsolódó esemény, hagyomány elfogadott értékeivel. Mivel a vallásos eszközök jelenléte is emelkedettséget biztosít, a hazafias népének előadása (és/vagy hallgatása ) kiszámíthatatlan indulatokat, szenvedélyeket gerjeszthet.
PÉLDÁUL
Berlioz emléke a népénekről

Berlioz így emlékezik: Alighogy meghírdették Pesten az új "honi" zenedarabot, a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett. Egymástól tudakolták, hogy vajon hogyan dolgoztam fel ezt a híres és mondhatni megszentelt témát, amely annyi év óta megdobogtatja a magyar szíveket, és megittasítja a szabadság és dicsőség iránti lelkesedéssel. ... Ennek ellenére a hangverseny napján [1845-ben - Á.K.], amikor elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngős darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze a torkomat. ... A közönség a váratlan bevezetésnél nyugodt és hallgatag maradt. De amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatértek a téma fúgaformájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem. Úgy éreztem, mintha hajam égnek állna, és e végzetes perctől kezdve búcsút kellett mondanom darabom zárórészének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra, hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitöréseivel.
(Berlioz Emlékiratainak 1956-os magyar kiadásából idézi Laczkó Mihály in Széchenyi és Kossuth vitája Bp., 1977. 19-21.o.)
Hollósy Simon: Rákóczi induló, vázlat [1899. Olaj, vászon, 92x127 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest]
















Hollósy Simon:
Rákóczi induló, vázlat
[1899. Olaj, vászon, 92x127 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest]

Megjegyzés:
Hollósy 1895. őszén festette az első vázlatot a Rákóczi-indulóhoz és a téma haláláig foglalkoztatta. Állandóan újraformálta a kompozíciót, de sosem jutott el olyan megoldáshoz, amelyet méltónak talált volna nagyszabású elképzeléseihez. A hatalmas alkotói küzdelmet ma már csak néhány megmaradt vázlaton követhetjük nyomon, ezek közül a legérdekesebb az 1899-ben keletkezett tanulmány. A kép tartalmi és formai előzménye a Kiss József Tüzek c. verséhez 1896-ban készített illusztráció. A művész már ezen is elkeseredetten előrenyomuló néptömeggel érzékeltette a vers forradalmi hevületét. A Rákóczi-induló dallamára előresodródó alakok hullámzása a térsíkok mélységének érzékeltetésével és az éneklő parasztfiú teljes előrehozatalával a tömeg feltartóztathatatlan áradását jelzi, mintegy a nézőt is az esemény részesévé teszi. A léptek dobbanásától felkavart por és a szórt fény feloldja a formákat, semmiféle kontúr, dekoratív színfolt nem teremt szilárdan körülhatárolt, biztos fogódzót az álomszerűen sejtelmes vízióban.

"A Rákóczi-induló nem a megszokott értelemben vett történelmi kép, bár mondhatjuk annak is, mert kora történelmének a legigazabb konfliktusát sűríti magába. Az elnyomott magyar népben szüntelenül benne élő forradalmi vágyat akarta Hollósy a képébe sűríteni, s alakjait is kora típusaiból faragta ki. Benne kavarog ezekben az alakokban 48/49 kiírthatatlan élménye, de felcsillan a képen, - s ezzel lép túl Hollósy a nagybányai művészek osztálykorlátain -, a kilencvenes évek agrárszocialista forrongásainak a tüze is." ( Németh Lajos ).
ÖSSZEGZÉS
A nemzeti himnusz és a nemzeti népének olyan műfaj, amely a modern nemzetté válással egyidőben alakul ki. Egy-egy nemzet tagjainak, egy ország népeinek - esetleg egy választott, vállalt közösséghez való kapcsolódóknak együvé tartozását, öntudatát kifejező, az alkotmányban és/vagy a kulturális hagyományban rögzített, őrzött énekek, amelyeket hivatalos, ünnepélyes alkalmakkor adnak elő; mintegy dalformájú szimbólumok, amelyek más szimbólumokkal együtt (pl. zászló, címer, ünnep, szertartás) összekapcsolva funkcionálnak. Kisebb közösségeknek is lehet: városnak, mozgalomnak, intézménynek, egyesületeknek - ám ezek inkább az induló fogalmához kapcsolhatók.