Velence a középkorban

Az olasz város a Velencei-lagúnában fekszik, az Adriai-tenger északi részén. Jellegzetességét az adja, hogy a település nagy része a tengerre épült. Így méltán nevezik az „Adria királynőjének”, illetve a „víz városának” is.

A népvándorlás korában kialakuló település a virágzó középkorban élte a fénykorát. A keresztes hadjáratok is fontos szerepet játszottak Velence súlyának növekedésében. A távolsági kereskedelemből meggazdagodó város igazi gazdasági, pénzügyi és kulturális központtá vált.

Európa egyik legnépesebb településének számított: lakosságának száma megközelítette a 200 ezer főt. A Földközi-tenger medencéjében kisebb gyarmatbirodalmat kiépítő Velencei Köztársaság élén a választott dózse állt, akinek a munkáját egy hat főből álló testület, a Kistanács (a 13. századtól Signoria néven) segítette. Fontos szerepe volt a Nagytanácsnak és a Szenátusnak is.

A Szent Márk Köztársaságának is nevezett állam hanyatlása az újkor elején kezdődött. Az Oszmán Birodalom terjeszkedése, valamint a nagy földrajzi felfedezések aláásták Velence kereskedelmi vezető szerepét. Ráadásul tűzvészek és járványok (pl. pestis) is több alkalommal pusztítottak a városban.

A köztársaság koporsójába Bonaparte Napóleon ütötte be az utolsó szögeket a 18. század végén. A francia császár bukása után Velence az osztrákok kezére került. Az 1866-os porosz‒osztrák háború egyik következményeként a város csatlakozhatott az Olasz Királysághoz.

Napjainkban a világ egyik leglátogatottabb városának számít. A Szent Márk szárnyas oroszlánját a címerében hordozó város napjainkban elsősorban a turizmusból él, évről évre látogatók millióit vonzza magához. A környező lagúnával együtt 1987-ben felkerült az UNESCO Világörökségének listájára.

A több szigetet is rejtő, mocsaras lagúna benépesülése a középkor elején történt, a népvándorlás egyik következményeként. A folyamatosan növekvő település jelentősége a virágzó középkorban, a keresztes hadjáratok idején ugrásszerűen megnőtt.

A kereskedelmet uraló Velence virágzó, gazdag városköztársasággá vált.

A „lagúnák városát” irányító kereskedők fényűző, többemeletes palotákat építtettek maguknak. A földszinten a raktárakat és a kiszolgáló helyiségeket alakították ki. Az emeleteken voltak a háló- és lakószobák, illetve a fontos funkcióval bíró fogadóterem is.

Ám a Velencének védelmet biztosító mocsaras környezet nagymértékben megnehezítette az építkezést, különleges eljárásra kényszerítve a lakókat, akiknek viszonylag szilárd alapot kellett kialakítaniuk az építkezéshez.

Először a víznek ellenálló, nem rothadó vörösfenyő oszlopokat helyeztek az agyagrétegbe, 5-8 méter mélyre lefúrva azokat. Az oszlopok tetején isztriai mészkőből sík felületet alakítottak ki. Erre emelték végül a középületeket, a templomokat, a céheknek otthont adó épületeket és a polgárházakat is.

Már a település kialakulásának kezdetétől komoly gondot jelentett a vízellátás is. Ezért az esővizet is igyekeztek egy jól kitalált rendszer segítségével összegyűjteni, megtisztítani és a tengervíztől elzárva tárolni.

A város jellegénél fogva Velence utcái viszonylag keskenyek. A házak földszintjén boltok és műhelyek helyezkedtek el. Az árusok a szélesebb utcákon és a tereken kínálgatták portékáikat.

A várost száznál több csatorna hálózza be. A két legnagyobb, a Canal Grande és a Canale di Giudecca jelentik a legfontosabb vízi közlekedési utakat Velencében. A város történelmi központját fordított S alakban átszelő Canal Grande mentén helyezkednek el Velence ikonikus épületei.

Velence csatornái fölött 400-nál több híd (ponte, pontine) ível át. Többségük a város alapjához hasonlóan isztriai mészkőből, vagy téglából épült. Az egyik leghíresebb híd a Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri), amely a dózsepalotát köti össze a börtönnel. A legrégebbi híd a Rialto híd (Ponte di Rialto). Ennek alapzata 12 ezer cölöpöt tartalmaz.