A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
A bujdosók hazajárnak

Késmárk város, mint ebben az időben a legtöbb szepesi város, büntetés alatt állott. A szepesi városok hűségesek voltak Rákóczi Ferenc fejedelemhez, és életre-halálra csatlakoztak az ő dicső lobogójához. A szabadság elbukott, és a fejedelem kibujdosott Rodostóba. A győzelmes ellenség kegyetlen bosszút állott a szepesi városokon. Megfosztotta a városokat minden jogaiktól, és katonaság parancsolt az egész Szepességben.
A városok főbírái a katonai parancsnokoknak tartoztak engedelmeskedni, és a polgári jogaikra büszke szepességiek keservesen érezték, hogy saját városaikban azt se csinálhatják, amit akarnak.
A késmárki főbírót ebben az időben Jávornoki Jánosnak hívták. Már az apja főbírája volt Késmárknak, és az öreg Jávornoki volt az, aki Késmárk kulcsait átadta Rákóczi fejedelem megbízottjának. Az öreg Jávornokit sok más késmárki polgárral együtt a szabadság csillagjának lehunyása után halálra kereste az ellenség, de sohasem keríthette őket kézre. A főbíró a megjelölt polgárokkal együtt úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Eleinte azt hitték, hogy elbujdostak ők is az országból, mint sok más derék hazafi, akinek nyomát többé nem lehetett megtalálni. A futó szél, az őszi falevél takarta el a bujdosó kurucok nyomát. Hová mentek, merre tűntek? Az ellenség sohasem tudta meg.
Néhány év múlva azonban különös hírek kezdtek forgalomba jönni az eltűnt késmárki polgárok felől. A fiatal Jávornoki esküvőjén a késmárki öreg templomban ott volt az édesapja is, a halálra keresett öreg főbíró. Némelyek még emlékeztek is arra a rókaprémes mentére, amely vállát födte. Szakasztott ugyanazt viselte főbíró korában, amikor a városházára kitűzette a Rákóczi lobogóját. Csak a bajusza lett kicsit fehérebb.
Sőt később a két hétig tartó lakodalomban is látták az öreget. Még a kopogós táncot is eljárta, és ugyancsak fürgén emelgette sarkantyús csizmáit.
Mármost gondolkozóba kell ezen esni akármilyen bölcs embernek is. Hogyan lehet valaki Törökországban vagy éppen a messzi Márvány-tenger mellett bujdosásban, amikor a Jávornoki János lakodalmán a kopogóst járja?
– Titokzatos, nagyon titokzatos – mondták az emberek.
De igazán csak akkor lett titokzatossá a dolog, amikor az öreg főbíró után egymás után feltünedeztek azok a késmárki polgárok, akik vele együtt mentek el a bujdosásba. Egy András-napi vacsorán egyszer csak megjelent Linczer Sámuel, a takács, aki a finom szepességi vásznat szekérszámra szállította Rákóczi udvarába, s ezért halált mondottak a fejére. Pedig hát ott ült az öreg Linczer a vacsorázóasztal mellett, az igaz, hogy nagyon keveset beszélt, de annál jobb étvággyal evett. A szomszédjai, akik mellette ültek a vacsoránál, azt mondták, hogy semmi baja sem volt az öreg takácsmesternek, csak egy kissé földszaga volt a bundájának.
Más alkalommal a híres bujdosó Travnik János uramat, a gazdag mészárost látták a templomban, azon a helyen, ahol késmárki polgár korában üldögélni szokott. Buzgón fújta együtt a zsoltárt a gyülekezettel, pedig Travnik uram nem kisebb bűnt követett el, mint azt, hogy minden ezüst- és aranymarháját odaadta a kurucoknak: vegyenek rajta vasat, ellenségpusztító vasat.
Így aztán lassan-lassan világosság kezdett derengeni az emberek agyában, hogy a késmárki polgárok se meg nem haltak, se el nem bujdostak, hanem itt lappanganak valahol a városban, és akkor jönnek elő, amikor jólesik nekik.
Árulók mindig akadnak. Hamarosan besúgták az ellenségnek, hogy az elveszettnek hitt Rákóczi-párti polgárok élnek, és Késmárkon vannak. Az ellenség természetesen felhányta az egész várost, még a kéménybe is bebújtak, hogy a halálra ítélt polgárokat előkerítsék.
A halálra ítélt polgároknak még csak a nyomát sem találták meg. Pedig legalábbis szárnyuknak kellett volna lenni, hogy a városból kimenekülhessenek.
Amint az ellenség eltakarodott a városból, amikor a fehér országúton az utolsó lovast is eltakarta a porfelleg, mintha csak a földből bújtak volna elő, újra megjelentek a bujdosók. Az öreg Jávornoki uram az unokáit ringatta a térdén, és mesélt nekik a nagy időkről, a szent időkről. Travnik mészáros maga alkudott a vásáron tulkokra, és Linczer uram beállott a takácsműhelybe, és hajtotta a szövőgépet.
Hiábavaló volt minden. A késmárki polgárok búvóhelyét nem tudta felfedezni az ellenség. Mintha a szelek szárnyán tűntek volna el, amidőn a városi őrtoronyban megszólalt a Siska János hosszú kürtje, ellenség kö­ze­le­dé­sét jelentve.
De még a város ügyes-bajos dolgaiba is beleavatkoztak a halottaknak vélt polgárok. Mikor a városházán a tanácsos urak szavaztak a zöld asztal mellett, Jávornoki főbíró megkondította az előtte álló harangot.
– Most pedig a távollevő tanácsosok szavazzanak!
És a tanácsterem valamely sarkából megszólaltak a láthatatlan bujdosók.
Harminc polgára volt Késmárknak ez idő tájt bujdosásban, de mind a harmincat látni lehetett hébe-hóba.
Harminc hazajáró halott.
Harminc hazafi, aki a föld alá menekült a zord időkben.
Kosárba helyezve!