A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
A kardok kirepülnek

A tanácsterem ajtaja felpattant. Kázmér lengyel diák sietett be az ajtón, és az arca nagy felindulást mutatott.
Jávornoki felemelte ezüstbotját.
– Hogy merészel ez a fiatalember a tanácsterembe lépni?! – kiáltotta haragosan.
– Harminc diáktársam nevében jövök. Harminc késmárki diák áll odakünn, és kard van mindegyiknek a derekán – felelt Kázmér diák. – Most még kérni jöttünk nemes főbíró uramhoz. Holnap lehet, hogy nem kérni jövünk többé.
– Mit jelent ez a fenyegetés?! – kiáltott sötét arccal Jávornoki. – Dőre ifjúság! Hogyan merészeltek férfiak tanácsában szót emelni? Nem emlékeztek-e már a vérpadra, amely Késmárk piacán állott?
– Mi a vérpadtól nem félünk, mert a csillag immár feljött a Kárpátok felett. Rákóczi fia a határon áll Havasalföldnél, és holnap talán már a haza szent földjét érinti lába – szólt izgalomtól haloványan Kázmér, a lengyel diák. – Engedd meg, főbíró, hogy a diákok a terembe lépjenek.
– Engedd meg – mondták egyszerre a tanácsurak.
Jávornoki ajkába harapott, és szótlanul intett.
Harminc egyforma ruházatú késmárki diák nyomult be a terembe a szárnyas ajtón. A kucsmájukat kezükben tartották. Ragyogott a szemük, és a köpönyegük szárnyát vállukra vetették, hogy a derekukra csatolt kard kivillant.
A diákok csoportjából most előlépett egy halvány arcú, magas termetű ifjúember, és a főbíró elé lépett.
A tanácsurak csoportjában heves mozgás támadt.
A főbíró előtt Jávornoki Benci, a főbíró fia állott, és Jávornoki András sápadt arca krétafehér lett. Eltakarta a szemét.
– Te is, fiam?! – kiáltott fel. – Vagy talán álmodom csupán, hogy az én egyetlen, tudós, jó fiam fegyverrel áll atyja elébe?! Nem, nem, az nem lehet, hogy a vér vízzé váljon, a fiú megtagadja apját!... Mondd, mit akarsz e helyen, fiam?
– Kérni jöttem! – kezdte Jávornoki Benci remegő hangon. – Eljöttem, mint fiú az apjához. Eljöttem, mint magyar ember egy másik magyar emberhez. Egy szent névvel jöttem ajkamon. A Rákóczi nevével.
A főbíró a fejét csóválta.
– Mégiscsak álom lesz ez! Hess, te rossz álom! Ugyan, miért nem ébredek már fel?
Jávornoki Benci megerősítette hangját:
– Nem álmodol, atyám. Valamint mi sem álmodunk, amikor a csillagot látjuk ragyogni a Kárpátok felett.
– Úgy van – dörmögött közbe Kozalik uram.
– Álmodtok! Valamennyien egy mámoros álomnak vagytok a rabjai – mormogta a főbíró. – Én nem értelek meg benneteket. Varázslat alatt vagytok mind. Az a hatalmas magiszter varázsolt el mindnyájatokat. Amióta az Késmárkra betette a lábát, azóta megmámorosodtatok. Mintha kábítóport szórt volna a késmárki levegőbe. De az én fejem tiszta, és mindent tudok. Helyemben maradok, és vaslakatot teszek a szívemre, kezembe pedig a törvénykönyvet veszem...
Aztán emelt hangon, hideg tekintetét fiára szegezve, nyugodtan kérdezte:
– Mi keresnivalód van e helyen, balga gyermek?
– Kérni jöttem – ismételte Benci. – Kegyelmet, szabadságot a fogoly kurucoknak. Bocsásd őket szabadon, atyám!
Jávornoki András keserűen kacagott:
– Tehát te is összeesküvő vagy?
– Kegyelmezz, atyám – ismételte Benci.
– Én már nem vagyok atyád. Bírád vagyok – felelt zordonon Jávornoki.
– Atyám! – esdekelt Benci. – Harminc fiatalember, harminc késmárki diák áll előtted. Ma még kérünk... De ki tudja, hogy holnapra nem feszítjük-e erős vállunkat a börtönök vasajtajának, hogy kiszabadítsuk foglyainkat!
– Árulás! – hörögte Jávornoki. – Darabontok! Elő, darabontok! A legsúlyosabb béklyót az összeesküvő kezére! Jávornokinak acélból van a szíve. Bírája lesz saját fiának.
Az öreg Siska János megtört léptekkel bicegett elő a sarokból. A teremben levő gyülekezeten az elszörnyedés moraja zúgott végig. A főbíró saját kezűleg vette le a legnehezebb rabláncot a terem faláról, ahol a láncok sorjában függtek.
– Reszket a kezed, Siska János? – kérdezte. – Nos, én magam teszem fel a rabság láncát e fiú kezére.
Így szólt, és a láncot Benci kezére csukta.
A harminc diák szinte megkövülve állott helyén, a tanácsurak elhalványodva néztek főbírájukra, aki kemény, elszánt arccal ült vissza székébe.
– Jávornokit senki nem fogja látni gyöngének – mondta. – Vezessétek el a foglyot!
– Még nem! – dördült meg egy mély, öreg hang a terem hátterében.
Rejtekajtó pattant, és a föld alól harminc ősz, öreg ember tolakodott be a terembe. Állig fölfegyverkezve, földszagú vének, mintha a sírból tértek volna vissza – a „késmárki halottak”.
Legelsőnek a főbíró apja, a torzonborz, agg Jávornoki János nyomult be a tanácsterembe.
Az alkonyat ereszkedett már le Késmárk városára, de ez a téli alkonyat nem volt sötét, mint a többi. A piac közepén óriási tűzrakás égett, amely az egész várost megvilágította. Sötét alakok élesztgették a tüzet, amelyre csaknem egész fenyőfákat dobtak.
A tűz fénye megvilágította a tanácsterem minden zugát. A „késmárki halottak” kísérteties csendben állották körül a tanácskozóasztalt, a főbíró szinte megkövülve ült a helyén. A szeme, mint két parázs, ragyogott.
– Az élők után eljöttek a halottak – kezdte Jávornoki János, Késmárk egykori főbírája. – Eljöttünk, hogy fölemeljük szavunkat az élőkért! A sírból tértünk vissza, és ajkunkon egy név van: Rákóczi. Halld meg, főbíró, a halottak szavát! Hallgasd meg atyád szavát! Jávornoki András, „halott” édesapád kér, hogy térj vissza Rákóczihoz, kegyelmezz a fogoly kurucoknak.
– Nincs kegyelem – felelt tompa hangon a főbíró. – Amíg ezt az ezüstbuzogányt a kezemben tartom, addig a szívem acél, a kezem vas. Addig esküm kötelez, amelyet a szent Bibliára tettem, hogy Késmárkra háborúban és békében, nappal és éjjel vigyázni fogok. Hogy baj ne érhesse a nemes várost. És ti bajba akarjátok dönteni a várost. Élők és „halottak” egyformán. A „halottak” térjenek vissza, és legyen nyugalom a városban.
– Fiam – kiáltott föl Jávornoki János –, hallgasd meg ősz, öreg atyádat!
A férfiak tömegén át most egy lenge, gyermeteg leányalak suhant keresztül.
Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt.
Jávornoki Ágnes tört keresztül a tömegen, és hang nélkül, szótlanul leborult a főbíró lába elé.
– Leányom! – kiáltott fel a nagy, erős ember, és a hangja megtört. – Ágneském, mit akarsz te itt?...
– Én is Rákóczi leánya vagyok – felelt a mélységes csendben egy reszkető leányhang.
Jávornoki András a két karjával fölemelte a földről a zokogó Ágnest.
– Jöjjön, aminek jönnie kell! – kiáltott fel eltompult hangon.
Az ezüstfejű buzogányt az asztalra dobta. A nehéz bot döngve csapódott az asztal lapjához.
– Nem vagyok többé Késmárk főbírája! – szólt Jávornoki. – Érzem, hogy nem vagyok méltó e tisztségre, mert gyönge a szívem.
Az e szavakat követő mély csendben az öreg Jávornoki hangja dördült meg:
– A kardok kirepülnek!
Ugyanezt kiáltották a diákok is.
És mint égbe repülő sasok szárnycsattogása, pendültek meg az acélok, amint elhagyták hüvelyüket.
A toronyban hirtelen félreverték a harangokat, és vad, ijedt lárma hangzott a piac felől.
– Ellenség közeledik a város felé! – süvítette egy éles hang.
A harang tompán kongott a tűz világította éjszakában.
Kosárba helyezve!