A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
Az eltaposott tűzcsóva

János magiszter csendesen helyére tolta a titkos ajtót, amelyen át a késmárki városháza toronyszobájába jutottak, s íme: az ajtó helyén egy nagy, aranyrámás kép tűnt fel, amely Lubomirszki herceget, a Szepesség egykori grófját ábrázolta.
Jávornoki, a főbíró, ülve maradt az asztalnál, kezével helyet mutatott a jövevényeknek.
– Nyomban szolgálok ebéddel – mormogta lecsüngő, vastag bajusza alatt –, mert úgy tudom, hogy avégett ereszkedtetek le csekély személyemhez.
A hatalmas barát fürkészve nézett Jávornoki semmitmondó arcába.
– Amiatt ugyan nyugodtan maradhat, főbíró uram. Nem olyan emberek vagyunk mi, akiknek a déli ha­rang­szó­ra mindig teríteni szoktak.
– Látom, hogy nem mindennapi emberekkel van dolgom – felelte nyomatékosan a késmárki főbíró. – Például a késmárki rejtekutakat, a föld alatt levő titkos folyosókat magam sem ismerem, pedig főbírája vagyok ennek a nemes városnak. A föld alatti utaknak a titkát mindig csak a legöregebb polgár ismeri. Hisz ettől függ a város biztonsága. Magiszter úr pedig olyan könnyedén jár-kel a föld alatt, mintha semmi titka sem volna Késmárknak.
János magiszter nevetve rázta meg a fejét.
– Bizony, előttem nincs titka Késmárk városának. Ha a főbíró uram nem sajnálja a fáradságot, és felüti a város régi krónikáit arról az időről, amikor Andrássy tábornok parancsolt a Szepességben, nyomára talál János magiszternek, akit akkoriban még Lomnic diák néven ismertek, és megmentője volt Késmárknak. Hát hogyne ismerném én Késmárkot!
– Veszedelmes tudomány! – dörmögte mogorván a főbíró. – Különösen, ha olyan embernek van ez a tu­do­má­nya, akiben megbízni nem lehet. Azért régi törvényeink örökös fogsággal büntették azt, aki a város titkainak nyomára jutott.
A hatalmas magiszter felemelte a fejét.
– Én nem félek az örökös fogságtól.
A főbíró nem felelt, csak a méltóságát jelképező ezüstgombos botot forgatta a kezében, mintha attól kért volna tanácsot.
A magiszter körüljártatta a szemét a toronyszobában. A falon, Késmárk címerével szemben, egy helyen erőszakos vakarásnak a nyoma látszott. Mintha eltávolítottak volna onnan valamit, ami addig ott volt.
A magiszter arca kivörösödött, amint kérdezte:
– Miért távolították el innen a Rákóczi-címert, főbíró uram? Késmárk Rákóczié.
– Csak volt – felelte nyugodtan Jávornoki.
– Nem igaz! – kiáltotta a magiszter. – Késmárk örökös hűséget esküdött a fejedelemnek. Ez árulás, ez becstelenség! Késmárk a Rákóczié. Tegyétek vissza a címert a helyére!
– Ne tüzelj, magiszter! – felelt mogorván a főbíró. – Csak azt mondom neked, hogy ne tüzelj. Hagyd a halottakat pihenni.
– Rákóczi nem halott. Feltámadt újra a fiában.
A főbíró legyintett a kezével.
– A Rákóczi-név meghalt örökre. Hiszen az országgyűlés maga ítélte örökös száműzetésre Rákóczi Ferencet. Ezt a nevet kitörölték a történelemből. Volt, nincs. A nemzet felébredt mámorából, és Rákócziban ma már csupán megrontóját látja.
– Jávornoki! – pattant fel a barát, és orrcimpái remegtek. (Kanizsinak is ökölbe volt szorítva a keze.) – Előttünk ne mondj ilyent, mert torkodra forrasztjuk a szót!
A főbíró kelletlenül vonogatta a vállát.
– Az igazságot nem lehet eltagadni. Az ország már elfelejtette Rákóczit. Az a néhány öregember, aki még emlékezik reá, nem számít. Az öregembereknek meggyengült az eszük. A rengeteg véráldozatba került kuruc hadjárat elmúlt. A paraszt dalolva jár ekéje után, és a véres csatamezők helyén áldásos szántóföld van. Térjetek vissza ti is, ahonnan jöttetek, és hagyjátok nyugodni a nemzetet.
– Nyugodni?! – kiáltott fel a diák, és öklével az asztalra csapott. – Nyugodni, hogy megdermedjen halálos álmában, amidőn könnyen kezére rakhatjátok a rabbilincseket? Ez a nemzet nem a rabságra, hanem a sza­bad­ság­ra született. Fel kell ébreszteni a nemzetet újra, riadót fúvunk az alvók fülébe: Ébredjetek! Az álom, amelybe merültetek, a halál álma! Ébredjetek! A kis Rákóczi a határon áll, és hozza nektek a legdrágább kincset, a sza­bad­sá­got! És ha már temető és csupa sírhalom volna is az ország, a riadóra a sírokból is kinyúlna egy kar és egy kard. Az utolsó magyarnak a kardja. És köszöntené a csillagot, amely a Kárpát felett ragyog.
Jávornoki nyugodtan hallgatta végig Kanizsi szavát. Aztán hideg, kimért hangon kérdezte:
– Ti tehát azért jöttetek, hogy lángba borítsátok újra az országot?
– Azért jöttünk – süvöltött a diák –, hogy az alvók fülébe kiáltsuk: Rákóczi fia a határon van!
– Azért jöttetek – folytatta a főbíró –, hogy újra meginduljanak a vérpatakok, és tengerként hullámozzanak az ország egyik határától a másikig.
– Jöttünk – felelt a barát – a hűséges Szepességbe, Rákóczi Késmárkjába, hogy itt tűzzük ki a felkelés zászlaját.
– Hát azt nem fogjátok megtenni! – kiáltott fel Jávornoki.
Ezüstbuzogányával a padlóra koppintott, és a toronyszoba három ajtaja hirtelen feltárult. Állig felfegyverzett katonák, szálas dragonyosok nyomultak a szobába.
A főbíró botjával a jövevényekre mutatott.
– Fogjátok el a felségsértőket. Ettől a perctől Késmárk foglyai vagytok.
A katonák megragadták János magisztert. A diák csodálkozva látta, hogy a hatalmas magiszter a legkisebb ellenállást sem mutatja támadóival szemben. Súlyos, nehéz láncok kerültek kezükre-lábukra.
– Félj a halottaktól, főbíró! – kiáltotta János magiszter.
Jávornoki csúfondárosan mosolygott.
– Félj Rákóczi fiától! – szólalt meg egy mély öreg hang, amely úgy hangzott, mintha a föld alól jött volna.
A rabokat elhurcolták, a főbíró parancsot adott, hogy a titkos ajtót a toronyszobában nyomban befalazzák. Aztán hazafelé ballagott Jávornoki a piacon keresztül.
A Thököly-tornyon rengeteg sok fekete varjú és csóka gyülekezett. A főbíró elgondolkozva nézte a sötét madarak gyülekezését. Csöndesen mormogta magában:
– Most még sikerült eltaposnom a tűzcsóvát, amit Késmárk békés házaira akartak dobni. Vajon holnapra nem repül-e új láng a házfedelekre? Én megteszem kötelességemet, és őrzöm tovább Késmárkot.
Kosárba helyezve!