A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
Hogyan élnek tovább a halottak?

A késmárki diákoknak legelső dolguk volt a Thököly-vár foglyait kiszabadítani. János magisztert és Kanizsi diákot vállukra emelve vitték be a városba, és az egész város egy nevet kiáltott, a Rákóczi nevét. Vitték a két foglyot diadalmenetben, aki ahol érte, ott simogatta meg. János magiszter váltig kérlelte a diákokat:
– Fiaim, nagyon nehéz vagyok. Már gyermekkoromban azt mondták, hogy olyan nehéz vagyok, mint a só. Azóta pedig nemigen fogytam. Eresszetek le a vállatokról.
Kanizsit, a diákot azokkal a hírekkel boldogították, amelyek a Havasalföldről érkeztek, Rákóczi Józseftől. Nagy hadsereg élén vár ott Rákóczi fia. S azóta talán már az országban van. Hisz manapság olyan lassan haladnak a hírek!
– Ez aztán derék dolog! – mondogatta örvendő hangon Kanizsi. – Késmárk az első város az országban, amely a Rákóczi zászlójához csatlakozik. Hej, de meg is dicsér majd érte a kis gazdám!
Hanem hát a harang szünet nélkül kongott a toronyban. Úgy látszik, hogy a dragonyosok térnek vissza. Ide ugyan jöhetnek. Késmárknak jó erős kapui vannak, amelyeket nem egykönnyen lehet bedönteni. Különben is Jávornoki János – a „halottaiból” feltámadt öreg főbíró – vette át a főparancsnokságot a városban.
Az északi kapuhoz őrségre a harminc száműzött és visszatért öreg polgárt rendelték. A déli kapura a diákoknak kell majd ügyelniük. A többi lakosság öltözzék fegyverbe. Van ott a föld alatt elég fegyver, egy hadseregre való, és várja a további parancsot.
Harci zaj és lárma közepette ereszkedett le az éjszaka Késmárkra.
A nagy tüzet folyton élesztették a nagy piacon. Ott melegedett a lakosság apraja-nagyja. Senkinek se volt kedve lefeküdni. Gyönyörködtek abban a hatalmas Rákóczi-zászlóban, amely a régi torony ormáról lengett alá.
Siska János uram találta valahol a padláson, amikor még ideje volt arra, hogy a padlást bújja, mert bezzeg nem érne most rá. Fegyvertől zörgő vén daliává változott az öreg ezen az estén, és még a bajuszát is kipödörte.
– Kuruc lettem újra – mondta, és ragyogott az arca. – Nincs jobb dolog a világon, mint kurucnak lenni.
Csak az a harangkongás szűnne már meg. Olyan vészessé, rettenetessé teszi az éjszakát, hogy az embernek a szívére tódul a vére.
– Látod-e még a csillagot a Kárpátok felett? – kérdezte János magiszter Kanizsit.
A diák behunyta a szemét.
– Látom – felelte. – A szívemben is látom.
– Nekem olyan nehéz, sötét a szívem – felelt a magiszter. – Magam sem tudom miért, nagyon szomorú vagyok.
– Életem legszebb napja – mondta a diák. – Az első harc, az első háború, amikor kardomat kipróbálhatom.
– Én úgy érzem, hogy nekem az utolsó – felelt csendesen a magiszter. – Élve nem hagyom el ezt a várost.
– János magiszter! – kiáltott a diák. – Miért e csüggedés, ez a szomorúság? Rákóczi nevét harsogják újra a hegyek és a völgyek. A nap reggelre vérpirosan ébred, mert a szabadság országára fog alátekinteni.
– Messze van még a reggel – mormogta a magiszter, és többet nem szólt.
Hát a nap hőse, Jávornoki András, a leköszönt főbíró hol volt ez idő tájt? Otthon ült, a Fugger-házban, és hallgatta azokat a meséket, amelyeket Ágneske mondott neki. Gyermekmesék voltak azok, amelyeket a leányka valamikor öreg dajkájától hallott.
Éjszakára kopogtattak az ajtaján, és János magiszter lépett a szobába.
– Főbíró, én megbocsátok neked – kezdte a hatalmas magiszter. – Dél felé még szabad az út!
– Honnan tudod? – kérdezte szórakozottan Jávornoki.
– Onnan – felelt a magiszter -, hogy az öreg Jávornoki János a diákokat rendelte a déli kapuhoz, és az öregeket északra. Arról jön tehát a veszedelem.
– Jól ismered az apámat.
– Azt tanácsolnám tehát neked, hogy menekülj dél felé.
Jávornoki felállott és kiegyenesedett.
– Olyan ember vagyok én, aki menekülni képes? Nem, magiszter, Jávornoki sohasem menekül. Jávornoki a helyén marad, történjék bármi.
A magiszter megszorította a főbíró kezét, és szótlanul elment.
János magiszternak igaza volt. A visszatérő ellenség az északi kaput támadta meg napfölkelte előtt. Betörték a kaput, és egyszerre szabad lett az út a városba. A téli hajnal ködös világosságában az öreg Jávornoki János állott legelöl, mellette János magiszter. A rettenetes olvasó bal kezére volt csavarva, míg jobbjában meztelen kardot tartott.
A dragonyosok orkánként rohantak a kapura.
– Aki meghal, az tovább él! – kiáltotta az öreg Jávornoki.
Mögötte a harminc késmárki öreg polgár visszhangként ismételte a szavakat.
Akkor János magiszter szólalt meg az ő falakat rázó, dörgő hangján:
– Rajta, kuruc, rajta!
A téli ködben a dragonyosok meghökkenve rántották vissza lovaikat. Ismerték ők ezt a félelmetes kiáltást. Nemrégen hallották még fülükbe csengeni, és emlékeztek még reá, hogy erre a kiáltásra mintha földindulás támadt volna: úgy rohantak rájuk a kurucok.
De a rettentő földindulás most elmaradt.
– Gyávák! – ordított a dragonyosok kapitánya. – Hát nem tudjátok, hogy az utolsó kuruc is rég elveszett már?
– Még nem! – felelt János magiszter. – Csak közelebb gyertek, mindjárt megtudjátok.
– Előre, előre! – kiáltotta a dragonyos kapitány.
Az első dragonyos, aki beugratott a kapun, csak a másvilágon tért magához. De a második és harmadik is. János olvasója kaszált, mint a halál.
Most rohamot intéztek a dragonyosok a maroknyi seregre. János magiszter megforgatta feje fölött az olvasóját.
– Rákóczi! – kiáltotta háromszor, és hullott az ellenség, mint a répa.
A „késmárki halottak” Jávornoki vezetésével szemberohantak a lovasokra... Pengett a kard, csattogott a fegyver, de a vad harci zajon is áthallatszott a levegőben forgó vasolvasónak a halálos zúgása...
Amíg ez az északi kapunál történt, a déli kapunál Kanizsi őrködött a diákokkal. Pitymallatkor zörögtek odakívül a kapun.
– Ki van odakünn? – kérdezte a diák.
– Hírnök, Havasalföldről.
Gyorsan felnyitották a kaput. Egy lerongyolódott lovas bukott be a kapun. Sápadtan kiáltotta:
– Halálhírt hozok! Rákóczi József meghalt, mielőtt átlépte volna a határt!
Síri csend követte a hírnök szavait.
A város belsejéből vérvörös fény repült fel a hajnali égboltozatra, és vad harci zaj hallatszott. Felgyújtotta a várost az ellenség...
Jávornoki Benci átölelte Kanizsit.
– Nekünk nincs már egyéb keresnivalónk itt, diák, mint megkeresni a halált... Gyerünk az ellenség elé.
...Mire a vérvörös nap felbukkant a Kárpátok felett, egy égő, üszőkbe, füstbe temetett városra pillantott le. Az égő házak közepén mint egy fáklya, égett a torony, de a Rákóczi-zászló még sértetlenül lobogott rajta. Halottak borították az utcákat, de itt-ott még folyt a harc. János magiszter egy maroknyi csapattal hadakozott, de végre elnyomta őket a túlerő. A derék magiszter, a rodostói követ, méltóan halt meg hősi nevéhez. Húsz sebtől véresen roskadt össze a piacon, és ezt kiáltotta:
– Vivát Rákóczi!

A rommá égetett Késmárk piacán vérpadot ácsolnak az ácsok.
Reggelre megszólaltak a dobok, és a vérpadra egy sápadt arcú férfiút vezettek. Az arca sápadt volt, de a szíve nyugodt. A bakó megragadta, de ő eltolta magától a hóhért. Csendesen hajtotta fejét a tőkére, és így szólott az alant álló, koldussá lett késmárkiakhoz:
– Városomért, hazámért szívesen halok meg.
A bakó lesújtott.
Így halt meg Jávornoki András, az utolsó késmárki főbíró.

A dél felé vezető országúton két menekülő, bujdosó siet más tájak felé. Egy leányka és egy fiatalember. A leány Jávornoki Ágnes, akit Kanizsi diák élete kockáztatásával mentett meg az égő városból. Sietnek a néptelen, havas országúton. Körülöttük a néma, sötét erdők, felettük barna, jeges felhők, mögöttük a szülőváros. Egymás kezét fogják, és szívükben bátorság van.
Az országút völgynek ereszkedik. A menekülők eltűnnek a völgyben... Hagyjuk őket bujdosóútjokban. Hadd találják meg boldogságukat, ha ugyan még lehetnek boldogok a szabadság romjain.
A Rákóczi-felkelések utolsója volt a késmárki felkelés. A Rákóczi-nemzetség kihalt, vége lett a dicsőséges kuruc időknek.
De a csillag tovább is ragyogott a Kárpátok felett.
És századok múlva ragyog ma is.
Mert a ragyogó csillag nem tűnt le a Rákócziak halálával. Ott maradt ragyogva az égboltozaton.
Az a csillag a „szabadság csillaga”.
Kosárba helyezve!