A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
Szélkakas kapitány

Késmárk városától alig egy puskalövésnyire, a Kopasz-hegyen egy régi várnak maradványai állottak. Ha az utazó a Kopasz-hegy alatt kanyargó országútról feltekintett a váromladékra, bízvást azt gondolhatta magában, hogy az egykori, Mátyás király építette vár maradványában baglyokon és denevéreken kívül más nem lakhatik.
Pedig nem úgy volt. A Kopasz-hegyi várnak lakója volt, aki magát büszkén a vár urának nevezte, és rosszkedvében azt mondogatta, hogy a várfalak réseiből halomra löveti egész Késmárk városát, bár ágyút még senki se látott a várban.
Furcsa, nevezetes ember volt a Kopasz-hegyi vár gazdája. Olyan ember, amilyen nem terem minden időben. Az igazi neve Kacsinszky Frigyes lett volna, de ezen a néven emberemlékezet óta nem ismerték. Szélkakas kapitánynak hívták a környéken, hogy miért, annak ez a magyarázata:
Kacsinszky uram afféle kóbor lovag volt, akinek se hazája, se országa. Vándorolt egyik városból a másikba, és a foglalkozása volt: a szerencsepróbálás. Mindig a szerencsét próbálta. Az volt a szent meggyőződése, hogy valahol, valamiképpen reá valami óriási szerencse várakozik. Ezért vándorolt egyik országból a másikba, de a remélt szerencsét eddig még sehol sem tudta megtalálni.
Amikor kalandos vándorlásában Magyarországba került, jobb híján birtokába vette a gazdátlan Kopasz-hegyi váromladékot. Régi vágya volt ugyanis, hogy várúr legyen, és a félig összeomlott vár, amellyel száz esztendeje senki se törődött a baglyokon, denevéreken kívül, alkalmatos szállásul ígérkezett a kóbor lovagnak.
Magyarországon háborús idők jártak. A kuruc hadjárat dicsőséges, véres esztendői voltak. Kacsinszkynak első gondja volt két zászlót beszerezni. Egy kuruc zászlót és egy labanc zászlót. Ha a környéken valahol csata volt, és a kurucok győztek, a kóbor lovag nyomban kitűzte a kuruc zászlót, a vár épen maradt tornyára. Majd, az idők fordulásával, előfordult az is, hogy a labancok kerekedtek felül a Szepességben. Kacsinszky uram arra nyomban bevonta a kuruc lobogót a várról, és labanc zászlót tűzött ki helyére. A kóbor lovag mindig a győztessel, a hatalmasabbal tartott. A késmárkiaknak csak a Kopasz-hegyi váromladék tornyára kellett nézni, és nyomban megtudták a zászlóról, hogy a kuruc vagy a labanc jár-e a környéken.
Ezért nevezték el aztán Kacsinszky uramat Szélkakas kapitánynak. Mindig úgy forgott, ahogy a szelek parancsolták.
Nem is esett semmi bántódása a ravasz kóbor lovagnak. Békén meghúzódhatott odvában, senkinek se jutott eszébe, hogy onnan kifüstölje. Hanem becsülete az persze nem sok volt Kacsinszky uramnak.
Külsejére nézve olyan volt Szélkakas kapitány, hogy az ember mosolygás nélkül nem nézhetett reá. Alacsony emberke volt, feje akkora, mint egy hordó, és gyér, sárga szakálla az övéig ért. Nagy bajusza, mint a cincérnek, és a derekára akkora kard volt kötve, amely nagyobb volt, mint ő maga. Hát még a csizmája. Hát még a sarkantyúja! Egy óriás sem hordhatott volna nagyobb csizmát, hosszabb sarkantyút. A kalpagja hatalmas medvebőr süveg volt, amely a fülét is eltakarta. Hordott a kezében buzogányt, két embernek valót, és a mentéje a földet seperte.
Nagy, nagyon nagy vitéz volt Szélkakas kapitány, különösen a szájával. Mert egyébként ha Lőcsén, a szepesi gróf ebédje alatt elpukkantották a mozsarakat, a pukkanás Késmárkra hallatszott, és Szélkakas kapitány abban a percben elbújt vára legmélyebb pincéjébe.
De még a kapitány csak hagyján. Hisz vitéz ember volt már más is. De láttátok volna csak Burkót, a kapitány fegyverhordozóját, a szolgák leghűségesebbjét és a hősök hősét: akkor állt volna el a szátok, szemetek!
Burkónál nagyobb hős talán még a világon se volt.
Burkó abban különbözött a gazdájától, hogy hosszú és vékony volt, mint egy pózna, és olyan pici süveget viselt, hogy éppen csak a feje búbjára fért. Igaz, hogy a süveg mellett hosszú, vitézi toll lengett, de már csizma dolgában nagyon hiányos volt a Burkó öltözete. Tudniillik többnyire mezítláb járt be Késmárkra, gyékénykosárral a karján, hogy a rideg várba némi élelmet szerezzen.
– Hol a kardod, Burkó? – kiáltották a pajkos utcagyerkőcök.
Burkó nyugodtan felelt a csúfolódásra:
– Most a gazdám viseli. Ő van soron.
Volt aztán erre nevetés utcahosszat. Mert az már igaz, hogy a Szélkakas kapitány kardja olyan volt, mintha egy nagyon magas emberre szabták volna.
Burkó a gyékény kosárral bejárta a várost, és bekopogtatott a módosabb emberekhez.
– Csak nem hagytok étlen-szomjan veszni két derék vitézt – mondta –, aki éjjel-nappal mindig csak Késmárkra vigyáz a hegytetőről?
Dehogyis hagyták. A késmárki polgárok mindig jószívűek voltak, és Burkó kosara lassacskán megtelt en­ni­va­ló­val, innivalóval. Burkó vándorolt a kosárral házról házra, és még tréfálkozott is:
– Most olyan idő jár, hogy én tartom a gazdámat. Nincsen háború, nincsen jövedelem. Mióta vége lett a háborúnak, az ördögnek se kellünk. Addig majd kétfelé téptek a kurucok meg a labancok, annyira szerettek minket.
– Szerettek, mert kémkedtetek mind a kettőnek – mondták azok, akik a dolgokkal ismerősek voltak.
– Dehogyis kémkedtünk – felelt Burkó. – Nem olyanok vagyunk mi a gazdámmal, hogy csak úgy bolondjába ne­ki­in­dul­junk az országútnak, gyalogolni, fáradozni. Inkább heverünk otthon a medvebőrön. Hanem a gazdám olyan szép meséket tudott mondani azokról a hőstettekről, amelyeket más országokban elkövetett, hogy a kuruc is, labanc is szerette volna a maga részére megnyerni a nagy vitéz katonát, így aztán csak eléldegéltünk valahogy.
– Hát aztán, Burkó?
– Aztán? Az az igazság, hogy azokat a hőstetteket nem a gazdám követte el, hanem én. Senki más, mint én.
– Hogy lehet az, Burkó?
– Úgy lehet, hogy ha valami baj volt, a gazdám mindig engem tolt előre. Pedig hej, be sok bajunk volt! Teszem azt: Svéciában kétszáz burkus támadt ránk egyszerre. És mind levágtam egy szálig. A gazdám csak annyiban segített, hogy számlálta a burkusokat. Mikor a kétszázadiknak levágtam a fejét, akkor azt mondta, hogy elég is lesz mára, holnapra nem marad, így aztán abbahagytam a vagdalkozást. De a karomat úgy kellett lefogni a másik kezemmel, annyira belejött a kardforgatásba.
A késmárkiak persze csak nevettek Burkó szavain.
Megtörtént, hogy némelyik háznál nem kapta meg Burkó azt, amire szüksége volt. Akkor Burkó koma nagyon mérges lett, és csak annyit mondott:
– Megszólalnak az ágyúk!
Továbbment és ismételte:
– Megszólalnak az ágyúk!
A késmárkiak tudták jól, hogy Burkó azokra a kopaszhegyi, nem létező ágyúkra céloz.
Így élt, éldegélt Szélkakas kapitány hűséges fegyverhordozójával a Kopasz-hegyi váromladékban, és várták a jobb időket. Jobb idők alatt azt gondolták, hogy valahol háború támad, s abból valami haszon háramlik reájuk.
Egy téli reggelen a késmárkiak különös eseményekre ébredtek. A Kopasz-hegyi váromladékon zászló lengett, annyi esztendő után újra zászlót tűzött ki a régi toronyra Szélkakas kapitány.
– Ugyan mi ütött Szélkakas kapitányba? – kérdezgették a késmárkiak, és tenyerüket szemük elé emelve igyekeztek meglátni, hogy vajon miféle zászlót tűzött ki a várára a kóbor lovag.
Ködös volt a reggel, a zászló színeiből mit sem lehetett látni. De délfelé, amidőn az idő kitisztult, a késmárkiak nagy megrökönyödésére a vár ormán Rákóczi-zászló lengett.
A Rákócziak zászlója.
Futótűzként terjedt el a városban az esemény híre. A késmárkiak a piacra gyülekeztek, és onnan nézték a vár ormán lengő zászlót.
– A kapitány megbolondult – mondogatták eleinte. – Mit akarhat Rákóczival? Rég eltűnt a fejedelem csillaga.
Akkor jöttek a diákok a magiszter tanításáról, az ócska házból. Természetesen nyomban észrevették ők is a Rákóczi-zászlót a Kopasz-hegy tetején, és erre olyan vivátot kiáltottak, hogy a késmárki piac visszhangozta kiáltásukat.
A polgárok összesúgtak:
– A kapitány, úgy látszik, megszagolt valamit. Újra elkövetkeznének a Rákóczi-idők?
Csóválták a fejüket, és sehogy sem értették meg a dolgot. De nem értették meg egykönnyen azt sem, hogy miért hordanak a magiszter diákjai a kerek köpönyeg alatt kardot. Hisz a fegyverviselést megtiltották Ma­gyar­or­szá­gon. Még a nemesemberek kardjait is elkobozták. De elvette az ellenség azokat a kardokat is, amelyeket csupán esküvőre, lakomára, gyűlésekre kötöttek a derekukra a nemesurak, és olyan rozsdásak voltak, hogy a rozsda miatt a hüvelyükből sem lehetett őket kirántani. Honnan szerezték a magiszter diákjai a kardot, és mi célból viselik azt a köpönyegük alatt?
Jávornoki, a főbíró, haragosan ráncolta össze a homlokát, amikor a dolgok tudomására jutottak. Hevesen ugrott fel a tanácsülésben, ahol éppen elnökölt, és haragjában még a kalapját is az asztalra csapta.
– Árulás van a városban! – kiáltotta. – Titkos kezek működnek abban, hogy a város békéjét zavarják. Nyomban lovas embert kell küldenünk az alig eltávozott dragonyosok után, hogy a város nyugalma újra helyreálljon.
– Az ellenséget hívja vissza, főbíró uram? – kérdezte csúfondárosan Kozalik Pál, a legöregebb szenátor.
– Kozalik uramat is bolonddá tették, amint észreveszem! – szólt éles hangon a főbíró. – Ellenség nincs ebben az országban. Akit Kozalik uram ellenségnek nevez, az senki más, mint az a hatalom, amely Késmárk és a többi szepesi városok nyugalmára ügyel. A városoknak jólétük a nyugalom. Vigyázzon minden ember, hogy ne vétsen a városa ellen! Vigyázzon mindenki, hogy felkelésben, lázadásban vagy összeesküvésben ne találják! Mert bizony mondom, szenátor uraim, hogy a késmárki piacra újra felállítjuk a vérpadot, és a lőcsei hóhér újra munkához lát; Rákóczi nincs, Rákóczi meghalt! Csak a császár van.
Vészjóslóan süvöltöttek a főbíró szavai a régi tanácskozóteremben. A város öreg szenátorai, mint megannyi tetten kapott bűnösök, lehajtották a fejüket. Jávornoki villámló szemmel nézett körül a teremben, és félelmetes hangon megismételte:
– Aki pedig összeesküvésben találtatott, feje hóhér bárdjától elvétessék! Ezt rendelik a régi törvényeink. És most hadd hozzák elő a magiszter diákjait, akiket a kardviselés miatt összefogdostattam.
Kozalik szenátor mély, rezgő hangon szólalt meg:
– Vigyázz, főbíró, hogy a bibliai Ábrahám sorsára ne juss, midőn a régi törvényt emlegeted.
Jávornoki elsápadt, de elszántan felelt:
– És legyen az egyetlen fiam, legyen ősz hajú apám a bűnös, a régi törvényt alkalmazni fogom. Késmárk jóvolta, Késmárk békéje a legelső mindenekelőtt.
A buzogányával megütötte a padlót, és a tanácsterem ajtaja feltárult. Két városi darabont megláncolt kézzel vezette a tanácsterembe Roskoványit, a diákot.
A diák dacosan, emelt fővel állott meg bírái előtt. Semmi félelem nem tükröződött arcán.
A főbíró szúrós szemmel nézett a diákra.
– Fiatalember! Nagy bűnben találtattál. Délben, amikor a harang a templomunk tornyában Isten imádságára és a király tiszteletére megszólalt, egy felségsértő zendülőt éltettél hangos szóval a piacon. Egy nevet emlegettél, amelyet nem akarok szájamra venni.
A diák nyugodtan felelt:
– Azt kiáltottam: „Vivát Rákóczi!”
A főbíró sápadtan bólintott.
– És tudod-e, hogy ezzel felségsértést követtél el, fiatalember?
Roskoványi diák kiegyenesedett.
– Nem tudom, mi a bűnöm! Én azt hiszem, hogy ártatlan vagyok. Annak a nevét kiáltottam, akiért minden ember imádkozik ebben az országban.
Jávornoki villámló tekintettel nézett körül, mert úgy hallotta, mintha a szenátorok csoportjából helyeslő zúgás kísérte volna a diák szavait.
– Lakolni fogsz bűnödért. Mindenki meglakol, aki felségárulást követ el. Most pedig felelj arra a kérdésemre, hogy szerzed te és társaid a kardot, és milyen célból viselitek azt a köpönyeg alatt?
– A kardot ott szereztük, ahol kaptuk... Nem nyugszik le kétszer a nap, főbíró uram, és minden késmárki polgárnak kard lesz az oldalán. Jön Rákóczi haza! És mi hűséggel várjuk. A csillaga már ott ragyog a Kárpátok felett. Felébrednek a holtak, mert a tárogató a riadót fújja...
Jávornoki megdöbbenve nézett körül. Az öreg, ősz fejek, amelyek a szenátori asztalt körülvették, Roskoványi minden mondatánál helyeslően bólintottak. Az öreg arcok kipirosodtak, és a szemek felragyogtak.
– Szenátor uraim! – kiáltotta magából kikelve a főbíró. – Veszedelembe viszitek a várost!
– Dehogy visszük! Csak visszaadjuk Késmárkot annak, akié. Rákóczinak – felelt a kopasz Kozalik uram.
– Tanácsurak! Rákóczi nincs, Rákóczi csak volt. Ma már csak álom ez a név. Egy álom, amelyből felébredtünk.
– És a fia?! – harsogott Kozalik uram. – Maholnap itt lesz. Csak a Kopasz-hegyi várra kell nézni! Szélkakas kapitány már kitűzte a lobogót.
E percben nagy zajgás támadt a piacon. A tanácsurak a városháza ólomkarikás ablakaihoz siettek.
Hát bizony nagy látványosság volt a piacon. Szélkakas kapitány és az ő hűséges fegyverhordozója, Burkó, tartották bevonulásukat Késmárkra. Nevetve, rivalogva követte őket a népség, s a kacagás a tanácsterembe hallatszott.
Nem is lehetett azt nevetés nélkül nézni, ami a piacon történt.
Szélkakas kapitány honnan, honnan nem, lovat szerzett, és lóra ülve vonult a piacra. A fejében egy ócska sisak, a derekán, hátán annyi ócska vas, fegyverdarab, hogy a szegény paripa csak úgy görnyedt bele. A szakálla ahány szálból volt, annyifelé libegett. Mellette Burkó lépkedett, és egy ormótlan nagy lándzsát emelt.
Így vonult be a kóbor lovag a késmárki városháza elé. A népség nevetve állta körül.
Szélkakas kapitány nagy üggyel-bajjal kihúzta a kardját, és azt parancsolta Burkónak, hogy hívja le a főbírót.
De Burkó jobbnak látta nem mozdulni. Konokul rázta a fejét.
– Nem. Nem hagyom el kedves gazdámat – felelte, és elbújt a ló háta mögé.
Szélkakas kapitány erre tele torokkal kezdett kiabálni:
– Főbíró! Késmárki főbíró! Jöjjön kend elő, ha mer előjönni!
Jávornoki András sötétpirossá vált arccal lépett ki a városháza erkélyére.
– Itt vagyok! – kiáltotta dörgő hangon.
Szélkakas kapitány kinyújtotta kardját, amire a paripa úgy megijedt, hogy csaknem levetette a lovast.
– Hó! Hó! Te! – kiáltotta Burkó hátulról, és a lándzsa nyelével ütötte a lovat.
A népség harsogva nevetett.
– Főbíró! – kiáltotta Szélkakas kapitány. – Tudja meg kend, hogy Késmárk városát ezennel elfoglalom Rákóczi József gróf nevében! Az adót ezentúl nekem fizeti kend.
Jávornoki Andrásnak elsötétült a homloka.
– Ezt a bolondot mégiscsak lecsukatom! – hördült fel dühében. – Darabontok! Fogjátok el a kapitányt!
A városháza kapuja előtt őrködő darabontok egykettőre levették a lóról Szélkakas kapitányt, és vitték a tömlöc felé, miközben harsogó nevetéssel követte őket a népség.
Burkó, aki messziről ballagott gazdája után, szomorúan mondogatta:
– Ugye, kapitány uram, mindig mondtam, hogy ne kezdjünk ki a főbíróval.
Jávornoki az erkélyről a tanácsterembe lépett, és ámulva látta, hogy a fogoly Roskoványi és a szenátorok megelégedetten intenek felé.
– Köszönjük, főbíró uram – mondta hangos szóval a diák.
– Köszönjük, hogy nem engedte nevetségessé tenni a szent ügyet, amelyért a vérünket akarjuk ontani. A bolondok és félkézkalmárok nem valók a mi táborunkba. Mi önzetlenül szeretjük a hazát.
Jávornoki nem felelt, csak levetette magát a főbírói székbe, és zordon kedvvel nézett körül.
– Semmi köszönetre nincs szükségem – felelt később. – Amit teszek, Késmárkért teszem.
Kosárba helyezve!