A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A Kulcs

Tartalomjegyzék
Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
Tükörponty
Azt tervezték, hogy tükörponty lesz ebédre.
Reggel a szakácsné a piacon vásárolt egy hatalmas tükörpontyot, háromkilóst, nyolc pengőért.
Később a ház asszonya másképp határozott. Meghagyta, hogy csak vacsorára készítsék el, paprikásnak, mert közben vendégei ígérkeztek estére.
Amikor a két fiú – az egyik harmadik elemis, a másik első gimnazista – hazajött az iskolából, künn a konyhában, a szakácsné háncsszatyrában, a zöldség között fölfedezte a tükörpontyot. Újságpapirosba volt csomagolva.
Nyitott szeme mereven bámult. De a hal szeme mindig nyitott, mindig üveges, mint a haldoklóé vagy a halotté.
Még élt.
Ha hozzáértek, ficánkolt, csapkodott a farkával, hápogva tátogatta száját.
Nyomban nekiláttak élesztéséhez. A kisebbik – mint egy mentő – mesterséges légzést akart alkalmazni. De a nagyobbik megtöltött a vízvezetéknél egy tálat, s belécsusszantotta.
A tükörponty boldogan lélegzett föl elepedt kopoltyújával. Imbolyogva mozgolódott, neki-nekihuppant a tál mázas falának. Szűknek találta birodalmát. Úgy rémlett, hogy egy kissé csodálkozik.
Ebéd után a fiúk belopózkodtak a fürdőszobába. A fehér, zománcos kádat majdnem színültig eresztették vízzel, titokban behozták a tálat, s tartalmát – a hallal együtt – beleöntötték a kádba.
A hal egyszerre nyilallni kezdett tág szabadságában: lemerült a fenékre, a fölszínre bukott, keringett, bukfencezett, hancúrozott édes elemében. Ezüst páncélinge, csillogó, hősi vértezete tündöklött a villanyfényben. Úgy érezte ott magát, mint hal a vízben.
Mihez is hasonlított? A gyermekek rájöttek, hogy leginkább ahhoz a fölhúzható bádoghalhoz hasonlított, mellyel évekkel ezelőtt egy balatoni nyaralásuk alatt játszottak.
Uzsonna idején könyörögtek anyjuknak, hogy legalább holnapig ne ölesse meg. Szerencséjük volt. A vendégek délután telefonon lemondtak. Így a vacsora is baj nélkül múlt el.
Másnap azzal álltak elő, hogy szeretnék megfigyelni, mint alszik éjjel a hal. Harmadnap a táplálkozást tanulmányozták, kenyérmorzsát, narancshéjat, datolyamagot dobáltak a kádba, s várták, melyiket eszi meg. Negyednap vasárnap volt, barátaik jöttek, a vízben művihart kavartak pingpong lapátjaikkal, csorgatták a zuhanyt, hogy a hal egy nyári záporban képzelje magát, gramofonjukat is odahozták, hangversenyt adtak tiszteletére.
Napról napra új mesékkel szerelték le szüleiket, akár az odaliszk a vérszomjas kalifát. Már nevet is adtak a tükörpontynak. Fricinek keresztelték el.
Két hét múltán anyjuk már dühöngött. Fürdőszobája olyan szagú volt, mint egy konzervdoboz. Egyszer, fürdés közben hajára tapadt valami undok, nyákos halétek is.
Reggel, amikor fürdöttek, Fricit a szobalánynak a tálba kellett helyezni, aztán kimosni a kádat, friss vizet ereszteni s a halat visszatenni különös víztartójába. Mindez fölöttébb körülményes volt. A szakácsné köszörülte kését.
Erre a kisfiú azt indítványozta, hogy „engedjék szabadon”. De vajon hová mehet egy tájékozatlan hal, melyet a körútra tesznek?
A nagyobbik arra kérte apját, hogy dobják vissza a Dunába, ahonnan kihalászták.
Ez az indítvány győzött. Fricit mégse lehetett megenni. Jó ismerőseinket ugyan néha meggyilkoljuk, megenni azonban nem esszük meg őket. Csak távolibb ismerőseinket esszük meg.
Egy ködös, őszi este az apa elindult két fiával. Miután Fricitől érzékenyen elbúcsúztak, betették abba a háncsszatyorba, amelyben idehozták. A háncsszatyrot a kisebbik fiú cipelte.
A Lánchíd közepén mindhárman megálltak. Tanakodtak, melyikük dobja be? A kisebbik fiú próbálta kiemelni a szatyorból, de kezéből untalan kisiklott.
Már-már jókora csoport keletkezett köröttük kíváncsiakból. Ezek nem értették, mi az ördögnek visznek a Dunába halat, ahol annyi a hal? Akadtak olyanok is, akik gyanakodtak. Bűntények áruló jeleit szokás a Dunába vetni.
Az apa idegesen rászólt nagyobbik fiára, hajítsa már a vízbe azt a ronda dögöt. Ez összeszedte minden lelkierejét, megmarkolta, leejtette a sötét mélységbe.
Most a gyermekek a híd korlátjára könyökölve percekig néztek utána. Hallották, amint cuppant a vízben, látták pikkelyei derengő csillámlását, sőt azt is látták, amint találkozott fiaival, s virgoncan feléjük úszott.
Ballagtak hazafelé az üres szatyorral. Egy szót se szóltak. Sajnálták a halat.
Apjuk se beszélt.
Ő azon tűnődött, hogy ez a kaland – a kellemetlenségeken kívül – pont nyolc pengőjébe került. De lehet-e nyolc pengőért ilyen kitűnő játékszert kapni?
Az a gondolat is boldogsággal töltötte el, hogy fiai ennyire jószívűek. Szentül hitték mind a ketten, hogy végképp megmentették a hal életét. Az nem jutott eszükbe, hogy előbb-utóbb ismét kifogják, eladják a piacon, s akkor – e kis vendégszereplés után – mégiscsak föltálalják, sülve vagy paprikás lében.
Azóta már bizonyára meg is ették mások.
Nem ők. Mert ők többet nem vettek tükörpontyot.
Kosárba helyezve!