A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A Kulcs

Tartalomjegyzék
Pesztra
Vera, a kis pesztra, reggel öt órakor ébredt. Kiköhintett a ködbe, de még sötét volt. Benn a cselédszobában is az éj feketéllett még, s mikor visszament az ágyhoz, nagy kedve lett volna beléje feküdni, ha nem gondol az utcai szobára meg a fehér kályhára, melyek már régen vártak reá. Kötelességtudásból öltözködni kezdett. Bedugta fejét a mosdótálba, lesimította nyiszlett paraszthaját, felvette szürke perkálkendőjét, és megindult kifelé. Végigment egy szűk, sötét szobán, aztán az erkélyfolyosóra ért. Apró térdei összevacogtak a hidegtől.
A feje előrekonyult, kedvesen és álmosan, mint az alvó verébé.
Csak ködöt látott meg egy lámpát, más semmit. Félig még aludt, és találomra járt, amerre a lábai vitték. Egyszerre valami hidegséget érzett a kezében. A kilincs volt. Haragosan és komolyan kiáltott rá, erősen rázta:
– Nyílj ki már... te... buta.
Egy tágas, sötét szobában állott. Most már felemelte fejét, és nagyot sóhajtva felébredt. Zörögve ledobta a szeneskotlát és az aprófát, eszébe jutott, hogy az uraságok a másik szobában alszanak, rémülten nézett a becsukott ajtóra, és megsimogatta a kotlát. Aztán felugrott egy székre, és meggyújtotta a gázt.
A szobát enyhén hullámzó zöld fény öntötte el.
Vera körülnézett. Valami különös boldogság szorította a szívét, úgy, hogy szeretett volna bukfencezni, sikoltani, verekedni, mint a falun, a szabad mezőn. Körülötte mély csend. Az ajtóhoz ment, fülét erősen odanyomta, s hallgatta, hogyan lélegzenek benn az alvók. Mindnyájan aludtak. Most az egész szoba az övé volt. A politúros asztal, az albumok, a zsöllyék, a selyempamlag, az üvegszekrény, minden, de minden. Fönn, az aranytapétás falon, tengerek hullámoztak, nyájak legeltek. Egy szomorú, parókás asszony búsan mosolyogva nézte.
Lekuporodott csendesen a kályha mellé, és óvatosan piszmogva tüzet rakott. Piros láng csapott fel, ezer és ezer apró szikra tűnt el a kürtő sötétségében.
Most érezte először, hogy fázik, és mellén összehúzta a kendőt.
A láng lassan körülnyaldosta a téglákat, s a kályha mind erősebben fújta rá édes, langyos szellőjét. Tagjait altató zsibbadtság lepte el. Lassan felkelt a helyéről, és a puha szőnyegen lábujjhegyen körüljárta a szobát.
A porronggyal végigsimította a széket, az asztalt, a padlót, azután az ajtókhoz látott. Egy-egy pillanatra megállott, s ilyenkor mohón, nagy szeretettel nézte a szobát, mintha vízszínű szemeivel egészen magába akarta volna ölelni. Mindenütt csupa újság és csoda. Az íróasztalon egy üvegdarab, melyen hajókat és tengert lehet látni, ha a lámpa felé fordítjuk, följebb léniák, tollak, hasas tentásüvegek és nagy, komoly írások, csupa vonal és csupa fontos szám, az úr munkája, aki reggel korán a hivatalba megy. Azután a fehér pamlagon két selyemszoknya, kék és sárga, a nagyságos asszony ruhája. Vera bámulta ezt a panorámát, s mintha először látta volna, megfeledkezett a dologról, és kicserepesedett, kicsi ajkai szétnyíltak.
Az üvegszekrény csecsebecséit sorra megtörülgette. Ezen a reggelen különösen csodálkozott egy vastag aranypénzen, mely lila bársonytokban volt elrejtve. Vigyázva megnézte elöl-hátul, és elgondolta, milyen jó az uraknak, akik az aranyat ily nagy darabokban tartogatják itthon. Aztán a gyöngyházkagylóval babrált, és majd hátraesett ijedtében, mikor meghallotta, milyen szépen és sokáig tud zúgni.
Hogy készen volt ezzel is, a baba-szobához ment, amely a kisasszonyé volt, a nyolcéves Ilonkáé, aki tavaly halt meg torokgyíkban. Vera mindig félve nyúlt ezekhez a törpe bútorokhoz, melyeken még érzett az ő vékony, úri ujjainak a nyoma. A szoba falának támaszkodva, félrebillent fejjel, kusza kalappal a fején aludt a francia baba, aki, mióta meghalt kék szemű kis anyja, napról napra piszkosabb és szomorúbb lett. Rózsaszínű csipkéi elrongyolódtak, mellén kiszakadt a selyemderék, és sovány, fűrészporos lába szomorú fehérséggel lógott le. A bánat, a por, a hőség az elmúlt év alatt egészen megöregítette, szemöldökei megvastagodtak, a szája is mintha sírásra görbült volna. Dobogó szívvel nézett rája, és leemelte a szekrényről. Nagy, fekete szemei egyszerre kinyíltak, s jól látta, könnyel voltak tele.
– Szegény, árva baba – szólt, és megcsókolta hideg viaszszáját.
Az óra ütött, hirtelen a helyére lopta a babát, s az ablak felé ment.
Széthúzta a függönyt. Az utcára nézett.
Csoda történt.
A házak, a fák, a gázlámpák, a kövek fehérek voltak. Esett a hó.
Mintha finom porcukorral hintettek volna tele minden talpalatnyi földet, ameddig a szem elért, sehol sem lehetett látni csak egy parányi fekete foltot is. Zúzmarás, didergő ezüst fehérség cukrozott be mindent. Millió pihe kavargott a fekete levegőben, imbolyogva, táncolva, merészen bukdácsolva a fehér földre, és a szél beléjük fújva derült, hideg szimfóniákat játszott. Bámulta a lámpafényben ragyogó jégvirágos ablakon, és szájára tapasztotta a kezét, hogy ne sikoltson, mert jó kedve volt, mint mikor a leánytársai csiklandozták. Öröm fojtogatta a torkát, a téli hideg reggelek öntudatlan, szívdobogtató öröme, s csak annyit tudott kinyögni:
– Hó...
Az áldott hó egy éjjel, mikor nem is sejtette és aludt, fehérre változtatta az ijesztő, kormos házakat, a komor kőutakat, és most minden olyan, mint otthon, a falun, a mezőn. Arra gondol, hogy a nagyapja ölében egy reggel először látta meg a fehér világot. Akkor is ilyen tágra nyíltak a szemei, akkor is ilyen különös boldogságot érzett a vérében. Szeretett volna énekelni és a földre borulni, hogy megköszönje az életnek ezt a nagyszerű pillanatot, mellyel a szegény paraszt pesztrát meglátogatta, de ajkai csak dadogtak, kirepedezett kezei csak hadonásztak, értelmetlenül és bambán:
– Hó...
Körülötte a szobán csupa finom puhaság, szín és selyem, künn pedig egyre havazik. Az ég reá borul, mint egy üvegkupola, s sokszor azt kell hinnie, hogy ő, a ház, az egész világ, egy végtelenül nagy kristálypohárban áll, mely egyformává, egyenlővé tesz mindenkit és mindent:
– Hó... hó...
A másik szobából zaj hallatszik. Az úr kijön vörös csíkos hálóingében, és teríttet vele. Vera kimegy a tálcáért, és öblös, kék lábasokkal tér vissza, melyekben melegen gőzölög a tej. Az orra piros a hidegtől.
– Milyen idő van künn? – kérdezi az úr.
Vera az ablak felé mutat:
– Esik a hó...
A ház ezalatt felébred, és lassan az asztal mellé telepszik. Jánoska is felkel, és összeszíjazza iskolakönyveit, a rajztömböt és a tollskatulyát. Az úr szőlőskalácsot tör a kávéhoz, aztán egy pohár vizet iszik, és szivarra gyújt. Liláskék füstfellegek ölelik körül a lámpát.
Jánoska csendesen az asztal alatt keresgél. Fölemel a földről egy ezüstszálat, mellyel a karácsonyfát díszítik.
Az apja felé nyújtja.
– Az angyalkák hullatták el – mondja az apja. – Nem tudod, hogy nemsokára karácsony lesz? Az angyalok itt jártak az éjjel.
Vera a pohárszékre könyökölve figyelmesen hallgat beszédükre. Az angyalok jártak itt. Azok daloltak neki is ma reggel. Szeme kimered, a száját kitátja a csodálkozástól, a boldogságtól...
Kosárba helyezve!