A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
Az alábbi tartalmat jelenleg INGYENES hozzáféréssel tekinted meg.
Amennyiben szeretnél teljes hozzáférést az oldalhoz, kérlek, regisztrálj, jelentkezz be, és vásárold meg a szükséges elektronikus licencet vagy írd be a nyomtatott könyv hátuljában található kódot!
A harmadik Jávornoki

Bármennyire titokban akarta tartani a késmárki főbíró a két Rákóczi-vitéz elfogatását, bizony kiszivárgott annak a híre a városba. A „halottak” – a harminc bujdosó polgár – ez időben nem mutatkoztak a városban, mert hiszen katonaság tartotta azt megszállva, de mégis megtalálták a módját, hogy üzenetet juttassanak az élőkhöz. Nagy kerekes kút állott a piac közepén, amelynek bonyodalmas szerkezetét egy vándorló legénytől szerezte meg a város. Láncok, kerekek és mindenféle csavarok alkották a szerkezetet, amely hűségesen szolgáltatta az ivóvizet Késmárknak már száz esztendő óta. Egyszer csak azt vették észre a késmárkiak, hogy a kút ragyogó tisztaságú vize kezd iszaposodni, zavarossá válni. Vajon mi történhetett a kúttal?
Fabriczkyt, a híres lőcsei puskaművest, akinek az a híre, hogy nincs a világon olyan szerkezet, amelynek nyitjára ne jönne, lovas emberrel hívták meg Késmárkra: javítaná meg a kutat. A híres Fabriczky meg is érkezett, és az egész város összegyűlt a piacon, amikor mindenféle létrák, kötelek segítségével eltűnt a feneketlennek hitt kút mélységében. Egész nap hallatszott a mélységből a kalapácsolása, szegezése. Végre midőn estefelé felhúzatta magát a mélységből, fejcsóválva jelentette ki, hogy ilyen szerkezetet még ő maga se látott életében. Itt már csak Hunkár segíthet, a híres eperjesi kovács.
– Elhivatjuk az eperjesi kovácsot – mondta Jávornoki, pedig nagyon jól tudta, hogy mi baja van a kútnak.
Mielőtt az eperjesi kovács megérkezett volna, egy vízmerítő leány a kút mélyéből egy zsindelydarabot húzott fel a vödörrel. A zsindelydarabra öreges betűkkel ez volt írva:
Addig nincs víz, amíg a Rákóczi két embere fogoly.
A titokzatos üzenet igaznak bizonyult. A víz elapadt a kútból, és most már az egész város megtudta, hogy Késmárkon két fogoly Rákóczi-vitézt tartogatnak bebörtönözve.
De hát hol, melyik börtönben vannak a vitézek, hogy idáig még hír sem hallatszott felőlük?
A föld alól erre a kérdésre is megjött a válasz:
A Thököly-vár föld alatt levő börtönében vannak, ahová sohasem jut el a napsugár.
Ez volt egy deszkadarabra írva, amit a kút környékén találtak.
Most már aztán egyébről sem beszéltek Késmárkon, mint a két bebörtönzött vitézről. Hogyan, mikor és miért kerültek börtönbe? Micsoda vétséget követtek el? Mi lesz a büntetésük? Örökös fogság? Sohasem pillantják meg többé a napvilágot, mint azok többnyire, akik egyszer a Thököly-vár mély börtöneibe kerültek? Vagy látják még a napot, de csak annyi időre, amíg a börtönből a vérpadra viszik őket?
Jávornoki, a főbíró hallgatott.
Hej, nagy úr volt akkor a késmárki főbíró! Életnek-halálnak ura volt, és felelősséggel senkinek sem tartozott. Ezzel a nagy hatalommal szemben felelős volt a város békéjéért, nyugalmáért, biztonságáért. Ha a főbíró akarta, a kurucokhoz pártolt a város, vagy a labancoké lett. Háborús időben a főbíró feje volt az a fej, amely a leg­bi­zony­ta­la­nab­bul állott a helyén. Azt ütötték le legelőször.
Azért a késmárkiak is csakhamar megnyugodtak abban, hogy a Thököly-várban két Rákóczi-vitézt tart bebörtönözve Jávornoki uram. Ő tudja, hogy miért. Bizonyára a polgárok és a város érdekében.
Szép, nagyon szép dolog megnyugodni a hatalmasok intézkedésében. Nem is volna akkor soha semmi rendbontás a világon, ha mindenki úgy gondolkoznék, mint a késmárki polgárok. A főbíró jól tudja, hogy senki sem vonja felelősségre, ha akár leütteti is a két Rákóczi-vitéz fejét. Csak egy dologgal nem számított, midőn azt hitte, hogy végképpen eltaposta a parazsat, amelyet a szél Késmárk fala közé röpített. Nem számolt az ifjúsággal, a diáksággal.
Késmárkon mindig sok diák volt. Már Rákóczi Ferenc idejében ide jártak tanulni a nemesifjak. És azután is, amint lecsillapodtak az idők, Lengyel- és Magyarország felől sok tanulóifjú érkezett a városba, akik a híres Porubkay oktatását hallgatták.
Diáksorban levő fiatalember volt a főbíró egyetlen fia, Jávornoki Benci is, és már akkor a külföldet is megjárta, amikor Porubkay keze alá került.
A mai késmárki líceumnak akkor még nyoma sem volt, Porubkay egy ócska, régi házban lakott a piacon, és a diákok oda jártak tanulgatni. Volt a tanulók között szakállas-bajuszos ifjúember, aki más időkben tán a kardot forgatná, nem pedig a könyvet. De most olyanok voltak az idők, hogy a kardot szegre kellett akasztani. Nem volt háború.
Jávornoki Bence szelíd, tejképű, csendes vérű fiatalember volt, akiről bízvást azt lehetett hinni, hogy háromig se tud olvasni. Legkedvesebb tudománya a csillagászat volt. Vett neki az apja egy nagy csillagászati könyvet, amelyet abban az időben a világon csak egyetlen helyen lehetett kapni: Németország Jena városában, egy ódon házban, és került kétszáz aranyforintba. De csak az kapta meg a könyvet, aki előbb letette a vizsgát arról, hogy ért a csillagászat rejtelmes tudományához. Ebből a nagy könyvből olvasgatta a csillagokra vonatkozó tudományt Jávornoki Benci, esténként pedig felmászott a Thököly-vár tornyára, és ott belemerült az ég csodavilágának szemlélésébe.
Talán Jávornoki Benci volt az egyetlen ember Késmárk városában, aki nem tudott a két bebörtönzött kurucról. A csillagokba néző nem látja meg, hogy mi történik körülötte a földön.
Egyszer azonban, amint Porubkay tanításáról hazafelé ballagott, és már előre örvendezett magában, hogy ismét leülhet kedves, nagy könyve mellé, egyik diáktársa, egy hetyke lengyel ifjú, bizonyos Kázmér nevezetű, így szólította meg:
– Hallod-e, Jávornoki, megmondhatnád az apádnak, hogy bocsássa már szabadon azt a két kuruc vitézt.
Benci nagy szemeket meresztett. A lengyel ifjú tovább folytatta:
– Az én apám lengyel volt, de Rákóczi zászlója alatt esett el, mert lelkesedett a szabadságért. Más nemzet szabadságáért is. Tudom, hogy te nem tehetsz az apád bűneiért, mert én azt mondom neked, hogy nagy bűn az, amit apád elkövetett.
Jávornokinak vérvörös lett az arca. Eddig csak tisztelni, becsülni hallotta az édesapját. Ez volt az első kő, amit az apjára hajítottak.
– Igen – szólt közbe Roskoványi diák, aki a beszélgetőkhöz csatlakozott –, bocsássa el az apád a kurucokat, mert erőszakkal szabadítják ki őket. Ha a főbíró nem tudja, hogy ki volt Rákóczi, majd megtanítjuk rá.
Benci elvörösödve és szégyenkezve hallgatta a diákok szavait. Kerek kis köpönyeg és hegyes kis kucsma volt akkoriban a diákok öltözete. Roskoványi Ferencen meglebbent a kerek köpönyeg. Benci ámulva látta, hogy rövid kard van a köpönyeg alatt.
– Kardot hordotok? És nekem erről idáig nem szóltatok? – kérdezte.
– Kardot hordunk, mert ha kell, erőszakkal, vér árán is kiszabadítjuk a foglyokat. Neked pedig azért nem szóltunk eddig, mert nem bíztunk benned. Hátha elárulod tervünket az apádnak.
– Benneteket nem árulnálak el soha – felelt komolyan Jávornoki. – Különben sem szokásom az árulkodás. Itt a kezem, hogy segítségtekre leszek a tervetekben. Talán többet is tehetek, mint gondoljátok. Hisz az én nagyapám is „halott”, a Rákóczi halottja.
A diákok melegen megszorították Jávornoki kezét. Benci mély gondolatokba merülve ment haza a Fugger-házba, amelyben a késmárki főbírák szoktak lakni. Otthon nem sietett bezárkózni csendes tanulószobájába, hanem hosszú lépésekkel járt fel-alá abban a nagy, bolthajtásos teremben, amely az akkori idők szokása szerint az egész családnak tartózkodási helyéül szolgált. Az egyik ablakmélyedésben kis varróasztalka állott vékony lábakon, és az asztalka mellett ült Jávornoki Ágnes, a Benci húga.
A gyönyörű Ágnes csodálkozva látta bátyja felindultságát.
– Mi bajod van, Benci? – kérdezte, és feltekintett hímzéséről.
– Hol van az apám? – kérdezte Benci felelet helyett.
– Édesapánk a tanácsülésen van a városházán. Este előtt nemigen jön haza.
– Hát nagyapa nem volt itthon?
– Jól tudod, hogy mióta az ellenség a városban tanyáz, nagyapó azóta nem mutatkozik.
– Pedig nagyon szeretnék vele beszélni – folytatta felindulva Benci. – Ezt a szégyent én nem tudom elviselni. Tudod, hogy apánk két Rákóczi-vitézt bebörtönöztetett?
– Tudom – felelt Ágnes. – Itt főznek nekik a mi konyhánkon, az öreg Siska János hordja nekik az ételt a tömlöcbe.
– Ágneske, azt a két derék vitézt nekünk kell kiszabadítani, hogy jóvátegyük azt, amit atyánk vétett.
Ágnes csodálkozva nézett bátyjára. Nem szokta meg, hogy ennyit beszéljen vele a tudós ifjú, aki csupán ta­nu­ló­szo­bá­já­ban érezte jól magát. De megszokta Ágnes, hogy senkinek se mondjon ellent. A leányokat akkor még úgy nevelték, hogy ne legyen akaratuk.
– Kedves bátyám – felelt Ágneske –, én mindenben engedelmeskedem neked. Csak attól félek, hogy édes­atyánk ellen cselekszünk, ha a foglyokat kiszabadítjuk. Kérdezzük meg talán édesapánkat, mielőtt bármit cse­le­ked­nénk.
– Mindig mondtam – kiáltott fel Benci (pedig sohasem mondott semmit) –, hogy leányokkal nem lehet komoly dologról beszélni! Hisz éppen édesapánk elkövetett hibáját kell jóvátennünk, hogyan kérdezhessük meg akkor őt?
– Én nem tudom, hogy édesapánk valami hibát követett volna el – felelt Ágneske, és könnybe lábadt a szeme. – Nagyon csodálkozom rajtad, Benci bátyám, hogy így beszélsz apánkról.
Az ifjú tudós erre nem tudott mit felelni, azért tehát elhagyta a szobát.
Már estére hajlott az idő, és a téli alkonyat rózsás fénye ráereszkedett a késmárki tornyokra, háztetőkre. Az öreg Siska János, a város őrmestere, nagy medvebőr bundájában belépett a kapun, és előkereste a város kulcsait, amelyek egy nagy kampósszögön függtek a főbíró házában. Ilyenkor szokta Siska János Késmárk kapuit bezárni a kulcsokkal. Reggelig senkinek se nyitották ki a kaput, még a királynak se.
– Siska bácsi – szólította meg Jávornoki Benci az öreg katonát -, egy szavam volna kendhez. A Thököly-várban bezárt kurucokkal szeretnék beszélni.
– Nem lehet az, kedves ifjuram. Hét lakat őrzi azt a börtönt – felelt Siska János. – Meg aztán minek há­bor­gat­nánk szegényeket? Úgysem várnak azok már egyebet, mint azt, hogy mikor viszik őket a vesztőhelyre.
– Nekem mégis volna egy szavam velük.
Az öreg katona csóválgatta a fejét.
– Hiszen szólni: azt lehetne velük. Úgy a vasrácsos ablakon keresztül. Mert a tömlöcajtó kulcsait maga a főbíró uram őrzi. Még éjjel is a feje alá teszi.
– Hát akkor vezessen kend engem arra a helyre, ahonnan a foglyokkal szót válthatok. Megjutalmazom a fáradságát.
– Jöjjön az ifjú úr – felelt az öreg katona, és a beálló estében elvezette Jávornoki Bencit a Thököly-várban mélyen a föld alatt elhúzódó folyosóba. Jaj, be hideg van itt! És sötét, mint a csillagtalan éjszaka.
– Itt vannak a foglyok – szólt suttogva Siska János. – Most pedig megyek a városkaput bezárni, mert mindjárt itt van az éjszaka.
Jávornoki, amint egyedül maradt a mély folyosóban, hangos szóval megszólalt:
– Kurucok! Fogoly kurucok!
– Ki háborgat minket szomorú rabságunkban? – kérdezte egy hang a föld alól.
– Jóbarát van itt.
– Azt mindenki mondhatja – felelt az előbbeni hang. – Nekünk már nincsenek jóbarátaink. Elhagyott bennünket mindenki.
A mély sötétségben tompán hangzottak a szavak, és lánccsörgés kísérte a hangokat. Ez a legszomorúbb zene a föld alatt.
– Én azért jöttem – folytatta Jávornoki, miután egy darabig visszafojtott lélegzettel hallgatta a rablánc hangját –, hogy kiszabadítsalak benneteket. Visszaadjalak benneteket a szabadságnak...
– Rákóczinak! – felelt a föld alól egy hang.
– Mert mi még szabadságunk árán sem leszünk árulókká.
– Inkább szenvedtek örökös fogságot vagy talán halált? – kérdezte dobogó szívvel az ifjú Jávornoki.
– Száz halált inkább, mint az árulást! – hangzott a föld alól. – Mondd, felebarátunk, aki arra érdemesítettél bennünket, szegény rabokat, hogy szót szólj hozzánk, nem láttad-e még ma este, hogy valami különös al­kot­mányt építenek az ácsok a piacon?
– Semmit sem ácsolnak a piacon!
– Valami olyasmit se, ami a vérpadhoz hasonlít, mert mintha kopácsolást hallottunk volna a piac felől?
– Szikora szűcs porolja a medvebőröket a piacon.
Egy másik hang szólalt meg a börtönben:
– Mondd, jámbor idegen, Havasalföldről semmi hír sem érkezett idáig? Átlépte-e már a kis Rákóczi az ország határát?
– Semmiféle más hírem nincs számotokra, csak az, hogy nemsokára ki fogtok szabadulni.
– Akkor közeledik is már a kis Rákóczi diadalmas seregével! – kiáltott fel a hang, amely Kanizsié volt, a diáké. – Különben az a gonosz főbíró nem eresztene ki a tömlöcből.
Jávornoki Benci, amikor ezt hallotta, lemondott arról a szándékáról, hogy megismertesse magát a foglyokkal. Hogyan bízhatnának azok benne, a főbíró fiában! Elhatározta, hogy elhallgatja a nevét, és mikor alulról ismételten megkérdezték kiléte felől, így felelt:
– Késmárki diák vagyok! Diáktársaim nevében jelentem nektek, hogy nemsokára üt a szabadulás órája.
A börtönfolyosó végében pislogó mécsvilág csillant meg. Az öreg Siska János tért vissza, hogy bezárja éjszakára a Thököly-várat. Jávornokinak mennie kellett.
– Isten veletek, még hallani fogtok rólam.
Másnap, mikor az öreg Siska János a foglyoknak az ennivalót a börtönbe vitte, azok addig faggatták az öreget, amíg meg nem vallotta, hogy a tegnapi látogató senki más nem volt, mint Jávornoki, a harmadik Jávornoki.
A foglyok elgondolkoztak, és sokáig ültek szótlanul börtönükben. Végre János magiszter törte meg a csendet:
– Furcsa csillagok járnak felettünk, diák. Mikor a fiúk vállalkoznak arra, hogy az apák vétkét jóvátegyék!
A diák hosszú hallgatás után felelt:
– Hát ahhoz a pompás ebédhez mit szólsz, magiszter, amit ma kaptunk? Azt meg Ágneske főzte nekünk a maga két kezével.
Aztán egyszerre felsóhajtottak:
– Csak már Rákóczi fiáról hallanánk hírt, mindjárt könnyebb volna a rabság!
Kosárba helyezve!