A kosarad üres

Vásárlás

Darab: 0

Összesen: 0,00

0

A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
A kardokat köszörülik

János pap amint kézen fogta a diákot, a késmárki piacon már hallatszott az ellenséges lovasság lovainak dobogása.
A barát az őrtorony pincéjébe vezette Kanizsit. A sötétben csak tapogatózva juthattak előre. Egy óriási hordó állta el az útjukat, amelyben puskaport tartottak a késmárkiak. De a hordó most üres volt. Nincs szükség puskaporra.
A barát hatalmas két karjával megragadta az embermagasságú hordót, és félretolta az útból. Három embernek is kemény munka lett volna ez, amit János pap minden látható megerőltetés nélkül végzett el.
A hordó mögött titkos ajtó nyoma látszott, amelynek a nyitját a barát jól ismerte. Egy-két perc múlva már a föld alatt voltak. Keresztül-kasul húzódó folyosók voltak a Kárpát-sziklába vájva, amelyen Késmárk épült. Itt-ott boltozatos, nagy termek, máshol kényelmesen berendezett szobák és nagy tűzhelyek, ahol hatalmas farakások lobogtak. Hiszen tél volt a föld alatt is. A füstöt a sziklába vájt kémények vezették el, és a földön széles medvebőrök voltak kiterítve pihenésre.
Már jó darab ideig haladtak, amikor a diák megszólalt:
– Ki vagy te, barát? Honnan jössz? Mit akarsz?
János pap csendesen felelt:
– Sokat kérdezel egyszerre, és én mégis röviden tudok felelni. Jövök Rodostóból, küldenek a rodostói száműzöttek, mert hírt kaptunk arról, hogy a Kárpátok felett ismét felragyogott egy csillag, a Rákócziak csillaga. Jöttem tehát, hogy kéznél legyek.
Kanizsi csodálkozva kiáltott fel:
– Hogyan? Rodostóban már tudják, hogy Magyarországon készül valami?
– A bujdosóknak és raboknak van a legjobb postájuk – felelt a barát. – Mi, ha ott messze Rodostóban a földre nyomjuk a fülünket, a sok ezer mérföldnyi távolságból még a magyar szívek dobogását is halljuk. A tenger felett járó szélben pedig meghalljuk a Magyarország felől jövő sóhajtásokat. Most már tehát tudod, hogy ki vagyok.
– Te vagy a rodostói követ?
János pap bólintott.
– Az vagyok. Eljöttem, hogy körülnézzek az országban: van-e még reménység arra, hogy a szabadság feltámadjon a hó alól, ahová eltemették? Eljöttem, hogy kibontsam a Rákóczi lobogóját, ha az óra ütött. Itt vagyok, mert másképp nem tehetek. Az én életem Rákóczié. Mióta az eszemet tudom, Rákócziért éltem. Az öreg sasnak fia próbálja most a repülést. Sasfiókhoz méltóan nem a földhöz közel, völgyekben, mélységekben gyakorolja szárnyait, hanem egyenesen a nap felé száll. Rákóczi fia méltó akar lenni az apjához. Vajon méltó lesz-e? – sóhajtott fel János pap.
A diáknak felragyogott a szeme.
– Az lesz, az apja fia a kis Rákóczi. Én ismerem őt, én mellette voltam, inasa voltam, vadásza voltam, kályhafűtője voltam, hogy mellette lehessek mindig. És most megindult Rákóczi fia, hogy visszatérjen apja örökébe. Talán azóta már a Havasalföldön áll a kis Rákóczi hadaival. Az én hivatásom a Szepességet, a hűséges határszélt lángba borítani. A felkelést északon szervezni.
– Segítségedre leszek – felelt János pap. – Késmárkon jó helyen vagyunk. Itt minden kő Rákócziról beszél. Késmárk a Szepesség kulcsa. Az északi felkelésnek Késmárk legyen a középpontja. Itt csupa jó barátaink vannak.
E pillanatban újra felhangzott a tárogatószó a föld alatt levő sikátorban. A sziklák szinte százszorosán verték vissza a tárogató hangját. A folyosó fordulójánál egy marcona őr állta útjukat.
– Ki vagy?! – kiáltotta, és a görbe kardot feje fölé emelte.
– Jó barát! – felelt János pap.
– A jelszó? – kérdezte a mozdulatlan őr.
– Rákóczi! – felelt a barát.
Az őr félrelépett, utat engedve a jövevényeknek, akik néhány lépés után egy nagyon tágas, boltozatos teremben találták magukat. A falakon vastartókban viaszfáklyák égtek, és a sarokban akkora tűz égett, hogy egy ökröt is meg lehetett volna sütni rajta. A falon, Késmárk címerével szemben, kőből kifaragva a felsővadászi Rákóczi-címer látszott, a keréken ülő, kardot tartó sassal.
A terem közepét egy nagy, kerek kőasztal foglalta el, körülötte medvebőrrel letakart kőszékek.
Harminc szék volt a kőasztal körül, és harminc őszbe csavarodott, öreg késmárki polgár foglalta el a székeket. Boroskupa állott előttük. Az asztal közepén egy nyárson megsütött, hatalmas vadkan, amelyből késükkel vagdaltak az ebédelők. A sarokban, egy medvebőrön vak öregember ült, aki a tárogatót fújta.
A Rákóczi-címer alatt a legmagasabb széken egy torzonborz, ősz öregember ült, akinek tollas süveg volt a fején. Mikor a jövevényeket meglátta, fölemelkedett helyéről, és hangos szóval így kiáltott fel:
– Isten hozott, János pap! Isten hozott, diák! Tudjuk, hogy kik vagytok, és mi járatban vagytok, mert mi itt a föld alatt többet tudunk, mint azok, akik a föld felett vannak. Feleljetek, bujdosó testvéreim, feleljetek, ti halottak, hogy köszörülik-e már a kardokat?
Harminc tompa, mély hang felelte:
– A kardokat köszörülik.
– Készen vagytok-e, halott testvéreim?
– Készen vagyunk – felelte harminc hang.
A torzonborz öregember megigazította fején a kucsmát.
– Most már tudjátok azt, amit tőlünk, a halottaktól kérdezni akartatok. Most menjetek, és kérdezzétek meg az élőket, hogy készen vannak-e ők is?
– Meg fogjuk őket kérdezni – felelt megilletődve János pap. – Késmárki bujdosók! Üdvözlünk benneteket. A halottaktól megyünk az élőkhöz.
A torzonborz öregember most így szólt:
– Engem Jávornoki Jánosnak hívtak, amíg éltem, és főbírája voltam Késmárk városának. De újra feltámadok, mert éjjelente már ragyog a csillag a Kárpátok felett. Az a régi csillag. Mi halottak mindent tudunk, és mindent látunk.
A harminc ember sorban felemelkedett, és megmondta a nevét. Csupa Rákóczi-vitézek, akik örökös száműzetésre, egyik-másik halálra ítélve, évek óta töltötte életét a föld alatt. Köztük volt Travnik, a mészáros, és Liczer, a takács.
– Most tehát menjünk – mondotta a pap. – Isten veletek. Egy kis pálmaágat vett elő a csuhája alól. A pálmaágat átadta Jávornokinak.
– A rodostói halottak küldik a késmárki halottaknak – szólt a barát.
A pálmaág kézről kézre járt. Minden ajak megérintette, és minden szem könnybe lábadt.
Már messzire jártak a föld alatt húzódó folyosókban, midőn messziről, mint elhaló visszhang, hallatszott utánuk a harminc száműzött kiáltása:
– A kardokat köszörülik!
János pap megnyomott egy gombot a falon, és csendesen feltárult előttük egy ajtó. Tágas, világos toronyszobában voltak. Az asztalnál, melyen három teríték volt, egy sápadt arcú, szomorú szemű, deresedő fejű férfiú ült, és kezében ezüstbuzogányt tartott, nyusztprémes kabátjába burkolózott, és kedvetlenül nézett a jövevényekre.
Ez volt az élő Jávornoki, a késmárki főbíró.
Kosárba helyezve!