A szabadság csillaga

Tartalomjegyzék
Suhog a szél

A késmárki piacon, amelyre Thököly fejedelem vára tekint le, sok-sok idővel ezelőtt, egy havas téli napon egy vitéz vágtatott végig paripáján. Messzi földről jöhetett, mert paripája lába meg-megroskadt, a vitéznek ruháját megfagyott hóréteg borította, mintha ezüstpáncélt hordott volna.
Kevés ember járt a késmárki piacon ezen a kemény téli napon, de aki a lovas vitézt látta, az csodálkozva állott meg. Mintha jégből lett volna a lovas és paripája. Bizony derék vitéznek kellett lennie a lovasnak, hogy a fáradalmat, hideget eddig kibírta.
Siska János, a városi darabontok őrmestere is ezen a véleményen lehetett, midőn medvebőrrel bélelt nagy bundájában, fülére húzott süveggel és kezén óriási prémes kesztyűvel ott álldogált a késmárki őrtorony ajtójában.
– Hohó, vitéz uram – szólította meg barátságos hangon a lovast –, jó volna tán megpihenni itt nálunk! Jó meleg van odabenn a toronyban.
A vitéz nem felelt, csak megállította paripáját. A szegény pára csaknem összeesett a fáradtságtól. A vitéz pedig, amint le akart volna szállani a nyeregből, csak lefordult a ló hátáról. Puhára esett, a hóba esett, amely vastagon borította a piacot. Siska János, amennyire nagy bundája engedte, a vitéz segítségére sietett, és nagy nehezen lábra állította. Az arcába nézett, és akkor látta, hogy a hidegtől kimart, megdagadt arc még fiatal, és a vitéz bajusza és szakálla is csak a hótól fehéredett meg.
– No, vitéz uram – biztatta Siska János a fiatalembert –, kerüljünk beljebb.
De bizony a vitéz alig tudott vánszorogni! Úgy kellett bevezetnie őt az őrmesternek az őrtorony alsó szobájába, ahol hatalmas fenyőhasábok lobogó lánggal égtek a tűzhelyen.
A tűz mellett a vitézről elolvadt a jég és a hó. A forró ital, amely egy vaskondérban főtt a tűz felett, hogy abból a város őrei mindig felmelegítsék magukat, lassan visszaadta a vitéznek a hangját is, amely szintén befagyva látszott.
– Hol van a lovam? – Ez volt a vitéz első szava.
– Jó helyen van. A város istállójában – felelt Siska János.
– Csak vigyázzatok rá, mert messzi utam van még nekem. Messze van még ide a lengyel határ?
– Nyáron is jókora iramodás, de így télidőben kétszer olyan messze van.
– Nem baj – felelt nyugodtan a vitéz. – Olyan messzire nincs, mint amilyen messziről én jöttem.
– Ugyan honnan jöttél, vitéz uram?
A vitéz Siska János arcába pillantott. Becsületes, derék ember arca nézett rá vissza. A hosszú, deres haj, amely az őrmester fejét borította, jelentette, hogy Siska János nem mai gyerek, emlékszik a nemrég elmúlt nagy időkre, a Rákóczi idejére.
– Mi volt kend, bátyám, a nagy időkben? Kuruc-e vagy labanc? – vetette fel a vitéz a kérdést.
Elvörösödött erre a kérdésre a Siska János becsületes, öreg arca.
– No, már látom, öcsém – felelt dörmögve –, hogy messze földről jöttél, nem vagy ismerős ezen a tájon. Kuruc volt ezen a tájon mindenki, még az apró gyerek is. Nem termett meg ebben a földben a labanc. Rákóczi fejedelmünk katonái voltunk mi egytől egyig, akik a kardot már elbírtuk a nagy időkben. Hej, de szép idő is volt!
– No hát, az az idő nemsokára ismét visszatér! – szólt a vitéz, s kicsavarta szakállából a leolvadt havat.
Az öreg Siska Jánosnak felvillant a szeme a vitéz szavára, de aztán szomorúan csóválta meg a fejét.
– Nem tér vissza az az idő sohasem. El van temetve mélyen a föld alá a szabadság. Hány esztendő is múlott el azóta? Az ujjaimon se tudom összeszámlálni. A kurucok meghaltak, megöregedtek azóta. Öregembernek kell lenni a nagyságos fejedelemnek is, ha ugyan még él ott a messzi Törökországban. Nem való már az öreg­em­ber­nek a háború.
A vitéz csak a tüzet élesztgette, és nem felelt mindjárt az öreg katona beszédére. Csak későre mondta csendes hangon:
– Hát azt nem tudja kend, bátyám, hogy ha az erdőben kidől egy vén fa, esztendőre fiatal csemete növekszik a helyén?
Siska János bólogatott a fejével.
– Tudom, hogyne tudnám. Még azt is tudom, hogy ahány öregember meghal a földön, ugyanannyi gyerek születik helyébe. Hanem olyan fa már nem nő többé a magyar nemzet erdejében, amilyen az a vén fa, a mi nagyságos fejedelmünk.
A vitéz ezalatt megszárította a ruháját a tűznél. Felállott helyéről, és a vén katona vállára tette a kezét.
– Bátyám, okos embernek látszik, de tanultsága nem sok. Mert hisz azt sem tudja, hogy annak a nagy fának, amelynek gyökerei a honfoglalás koráig nyúlnak vissza, van még fiatal hajtása. Van Rákóczinak fia!...
– Igen ám – kiáltotta Siska János –, hallottunk róla! Hallottuk róla, hogy még azt sem tudja: ki volt az apja, nemhogy azt tudná, hogy merre van Magyarország, ahol imába foglalva emlegetik azt a szent nevet, amelynek viselője!
– Már tudja – felelt a vitéz.
A vén katonának nyitva maradt a szája. Kétség és öröm tükröződött az arcán. Megragadta a vitéz kezét, és remegő hangon kiáltott fel:
– Uram, ki vagy te?! Mely végzet sodort ide Késmárk városába, hogy egy öreg katonának, akinek mindennapi imádsága az, hogy: „Áldd meg, Isten, Rákóczi fejedelmünket!”, megédesítsed hátralevő napjait? Igazat mondasz-e, vagy te is csak az álmokat mondod el, amilyen álma minden embernek van Magyarországon?
A vitéz nyugodtan nézett az öreg szemébe.
– Az én nevem Kanizsi, és diák vagyok. Küldetésem vagyon Rákóczitól, nem az öregtől, hanem a kis Rákóczitól. A lengyel határon van dolgom. Még többet is hallasz felőlem.
Az öreg városi katona megtört szeme könnybe lábadt. Magánkívül topogott ide-oda az őrtorony szűk szobájában, és csak azért állott meg, hogy a fejét megcsóválja.
– Diák uram! – kiáltott fel lelkesen. – Öreg ember vagyok. Nekem már meg van számlálva a napom. De esküszöm, hogy amint kibontják újra a zászlót, és Rákóczi fegyverbe szólítja az országot, ott leszek! Hisz fegyvereim még megvannak. Jó helyen vannak. Azt nem kobozhatták el tőlem. Íme, lásd, uram, hogy készen vagyok!
Az öreg katona az őrtorony sarkába lépett, és egy titkos ajtócskát nyitott fel; a rejtett fülkéből görbe kuruc szablyát, vasszeges buzogányt és rozsdás pisztolyt vett elő. A görbe kardot kirántotta hüvelyéből, és a fényes acélt, amelyen nyoma sem látszott rozsdának, szent áhítattal ajkához emelte.
– Rákócziért! – rebegte. – És másért senkiért se röpül ki ez az acél. Tudd meg, diák uram, hogy ez a kard nincsen egyedül ebben az országban. Sokfelé tartogatnak elrejtve kardokat, amelyeket az éjfél csendjében szorgalmasan fényesítenek az öreg katonák. És a kardok csak a hívó szót várják. A kis Rákóczinak egy egész hadserege támad az első tárogatószóra; vén katonákból, az apja egykori vitézeiből. De a kardja fényes lesz mindegyiknek. Ezt mondd meg, uram, a kis Rákóczinak.
Kanizsi nem titkolt meghatottsággal nézte a vén katonát, amint feje fölé emelt karddal állott az őrtorony közepén.
Kívülről lépések hallatszottak. Egy pillanat alatt eltűntek a fegyverek a rejtekhelyen. Egy városi darabont lépett a szobába, aki annak a kornak a szokása szerint csupán egy ócska alabárddal volt felfegyverkezve. (Más mindenféle fegyvert elszedett az ellenség a magyaroktól.)
– Te vagy az, Sámuel? No, mi újság van a városban? – kérdezte az őrmester.
– Vendégeket kap Késmárk – felelt mogorván a darabont. – Éppen most érkezett futár a főbíró úrhoz, hogy ebédre megtiszteli Késmárkot egy század dragonyos. De lehetséges, hogy még vacsorára is itt maradnak. Meg tán reggelire is. A késmárki asszonyok jól főznek.
– Megint ellenség jön a városba – mormogta szomorúan Siska uram. – Alighogy a múlt héten elmentek a nyakunkról az idegen katonák, jönnek újak. Főznek-e az asszonyok?
– Főznek, szegények, mert muszáj nekik. Annyi bosszúsággal még nem gyúrták a tésztát a késmárki asszonyok, mint ma. Hisz mindjárt itt a dél. A Podoliné asszonyság váltig erősködött, hogy ő bizony nem főz az ellenség katonáinak. Majd jóllakatja őket a sodrófával. A főbíró úr csak nagy nehezen tudta lecsillapítani az asszonyságot. Felpörkölik az egész várost a dragonyosok, ha nem kapnak ebédet. Erre aztán csak odaállott Podoliné a tűzhely mellé, és keservesen felsóhajtott: hogy mért is nem jön haza Rákóczi, hogy rendet csináljon ebben az országban.
A darabont ivott egy korty italt, és kétfelé törölte a bajuszát.
– Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy Siska bátyámnak el ne járjon a szája, mert négyfelé vágják a dragonyosok. Hallgatni kell, amikor ellenség van a városban.
A városi darabont kifordult az ajtón. Siska János keservesen felsóhajtott:
– Látja, diák uram, ilyen világ van itt! Nem lehet nekünk meg se moccanni, mert nyomban nyakunkon van az ellenség.
Kanizsi lehajtotta a fejét, és mély gondolatokba merült. Csak arra tért magához, hogy az öreg katona a vállát rázogatja.
– Diák uram! Ha meg nem veti a tanácsomat, amondó volnék, hogy üdvös dolog volna lóra kapni, és hamarosan itt hagyni Késmárkot. Mihamar itt lesznek a dragonyosok, aztán nincs biztonságban az élete.
– Tudom... Azok a dragonyosok engem keresnek. Már Eperjesen is a sarkamban voltak. Valaki elárulta nekik küldetésemet. Most jönnek a nyomomba a hollók. Mióta Rákóczi fia elhagyta Bécset, azóta mindenki gyanús, aki él. Érzik, tudják, hogy valami készülőben van. Még attól is félnek, hogy a halottak feltámadnak, Eperjesen legalább a temetőt is őrzi az ellenség, ahová a kivégzett Rákóczi-vitézeket eltemették régen.
– Bizony, feltámadnak a halottak! – szólalt meg ekkor egy mély hang az őrtoronyban, a szoba felett, és az emeletre vezető falépcső recsegni kezdett. Egy barátcsuhába öltözött, nagy, széles vállú ember iparkodott lefelé a lépcsőn, amely minden lépésénél megroppant.
Kanizsi talpra ugrott, és valami fegyver után nézett. Siska János rémülten húzódott az ajtó felé, és keresztet vetett.
– Feltámadt a barát! – kiáltotta.
– Ne féljetek. Nem vagyok én kísértet – szólalt meg az előbbi mély hang. – Meg se haltam, fel se támadtam. A jó késmárki darabontok hitték, hogy halott vagyok, amikor az elmúlt éjjel megdermedve az utcán megtaláltak. Idecipeltek az őrtoronyba, és ráfektettek a Szent Mihály lovára, hogy majd annak rendje-módja szerint eltemetnek. De erre még ráérünk.
Siska János megdörzsölte a szemét.
– Szentigaz! – kiáltott fel. – Az éjszakai barát, akit megfagyottan találtunk a Setét-kapu alatt.
– Derekasan tüzeltetek itt – mondta a nagy barát, és a tűzhöz lépett. – Még odafent is éreztem a meleget.
A barát már nem volt fiatal ember, de öreg se. Roppant nagy feje széles vállakon nyugodott, és a hideg idő ellenére fedetlen volt a feje. A lábán is csak egy bivalybőr talp volt, de a csuhája vastag posztóból készült. A derekára olvasó volt csavarva, amelynek minden szeme gyermekököl nagyságú volt.
– Hallottam, hogy mit beszélgettetek idelent – kezdte a barát. – Azt gondoltam magamban, itt az ideje, hogy én is beleszóljak a társalgásba, mert ez a jó fiú – a barát a diákra mutatott – még itt hagy engem a Szent Mihály lován, elmenve a dragonyosok elől.
Kanizsi az ajtó felé indult.
– Márpedig én most itt is hagyom a tisztelendő urat, mert nekem fontos utam van. A fejemet nem sajnálom, de azt sajnálom, ha a rám bízott küldetésnek eleget nem tehetnék.
– Megállj, diák! – szólt dörgő hangon a barát. – Én János pap vagyok. Aki János papban bízott, még nem csalatkozott. Ne félj te Késmárkon ellenségtől. Ha ezer ördög őrizne, akkor is kivinnélek ebből a városból, hogy senki sem tudná, hogyan. Tele van Késmárk föld alatti rejtekutakkal, amelyeket én mind jól ismerek, mert fiatalkoromban sokat időztem én ebben a városban. Ne félj te, Kanizsi fiam, ha velem vagy. Mert nem vagyok én neked ellenséged, hanem jóbarátod. Nézz a szemembe, diák! Tedd a kezed az én kezembe. Egy ugyanazon csillag után megyünk mind a ketten. A te csillagod az én csillagom...
Kanizsi megbűvölve állott helyén. Volt a János pap szavában, hangjában valami olyan, amely mélységes bizalmat ébresztett a diákban.
Az öreg Siska János tipegett-topogott körülöttük, és nagyokat sóhajtott.
– A déli kapu felől már hallatszik a dragonyosok trombitája!
– Ne búsuljon azon kend! – szólalt meg a barát. – Menjen kend a főbíró uramhoz, és jelentse meg neki, hogy ebédre vendégei lesznek...
– Persze, a dragonyostisztek ott ebédelnek a városházán – felelt Siska János.
– Ott leszünk mi is. Abban a sarokszobában, amely a torony alatt van, és Rákóczi-szobának hívják, mert ott esküdött Késmárk hűséget a fejedelemnek. Induljon kend – mondta a barát, és kituszkolta Siska Jánost az ajtón.
– Fegyver pedig van nálam, nem kell félned – fordult János pap a diákhoz. Szétnyitotta a csuháját. Görbe kuruc kard volt a barátcsuha alatt a derekára kötve. Meglóbázta az olvasót. Az süvöltött a levegőben, mint a buzogány. Vasból volt annak minden szeme.
A barát a derekára csavarta a félelmetes olvasót.
E pillanatban a föld alól, mintha valamely sírból hangzanék, tompa tárogatószó hangzott. Valaki fújta odalent a mélyben a bús, keserves kuruc nótát:
...Suhog a szél Késmárk felett,
édes hazám, isten veled.
Kanizsi csodálkozva pillantott a barátra.
– A vak ember van odalent, Poprád tárogatós. Mindjárt nála leszünk – mondta János pap, és kézen fogta Kanizsit. – Majd meglátod, hogy milyenforma a föld alatt Késmárk.
Kosárba helyezve!